Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Fábry Zoltán: József Attila születésének 60. évfordulójára

Fábry Zoltán

tejfoggal kőbe miért haraptál

Milyen messze van! Világgá ment, hogy betöltse ön-törvényét: „A világ vagyok — minden, ami volt, ami van." Most látjuk csak „milyen óriás ő". Nagy lett. Mint a mosóteknő-falta Mama. Aki a világirodalom legszebb, leg- gyengédebb hasonlatát írta — „szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében" — immár a világirodalom elorozhatatlan tartozéka, egyik legdinamikusabb erőforrása: költő, aki makulátlan marad és makulátlanná avat minden elnyomásból, jogtalanságból fakadó kétségbeesett gesztust; Költő aki feloldást adhat; költő, aki kisikolthatta az árvult szegénység eget-földet rázó előlegezett bűnbocsánatát: „Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök." Ezt, ilyet mondani csak erkölcsi realizmus merhetett, a morál abszolút elkötelezettsége, melyet tiszta szívvel — villogó és világító fényforrásként — csak költő sugározhat, vállalhat és kodifikálhat.

József Attila a tiszta szív minden nehezékével világgá ment és ma — szabad lélek módján — súlytalanúl lebeg: otthon van mindenütt, mindenki magához vonhatja. Moszkvától New-Yorkig tudnak, beszélnek, írnak róla, kóstolják, morzsolják, lélegzik. József Attila ma elsőszámú „hírünk a nagyvilágban“. Milyen törpék vagyunk mellette, kik évtizedek előtt egynövé- sűeknek hittük magunkat! Megrendülten, váltólázasan borzongunk és forrósodunk: kivel, mivel fogtunk kezet, vitatkoztunk és leveleztünk! Öriás lett. Világ maga is, hallhatón, láthatón, érzékelhetőn. Magyar költő, mint világ- irodalmi teljesség: világmondanivaló, világritmus, világtanú és -tanulság: a mindenséggel mérd magad, sziszegve se szolgálj aljas, nyomorult hatalmakat! Kint van a világban: térben és időben. Fixpont, eligazító bizonyosság: „Én nem fogom be -poros számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint pártfogón a század: rám gondol szántván a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között." Itt elválaszthatatlanul a század, a tudás, a paraszt és a munkás van egybehangolva. Korunk törvénye, a korparancs minden időkre szólón rögzítődött: lépj túl a mai kocsmán az értelemig és tovább. Szabad ésszel ne add ocsmány módon a szolga ostobát!

Óriássá nőtt, világgá áradt minden szava, és mi keressük, ízleljük a hozzá méltó kifejezéseket, találó jelzőket, hódoló gesztusokat. De ezek csak dadognak és torlódnak: dadogjanak, torlódjanak! Megidézésére semmi sem elég. Bizonyítsanak, tanúskodjanak. Törpék vagyunk és — nagyok. Általa. Vele. És így együtt egy vonzásban, egy áramkörben nem lehetünk többé kicsinyek és kicsinyesek. Ű él, mozog bennünk. Mozgat, igazgat. Egy óriás! Csoda, ha

József Attila születésének hatvanadik évfordulójára