Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Egy kétszer olvasott könyv tanulságai (Alfonz Bednár: Kőkalitka)

tudta, hogy semmit sem kap tőlük, nem jutalmazzák meg, ahogy ígérték, csak szerencsétlenségbe döntik. Ült a lócán a diófa alatt, nézte a földhözragadt megsárgult leveleket, apró férgek rágták össze őket, rajta hagyták zöld és barna nyomukat.“ Csakhogy amíg Leta- novský a lócán ül, aligha tudja még, hogy hamarosan áruló lesz. Az olvasó is csak a novella végén tudja meg, ezúttal az író pap képében a gyónási titok megszegésével siet a segítségére, de itt is csak azért, mert Leta- novský sorsa már lezárt, a németek kivégezték, azok azonban, akiknek még segítene a késői igazságra döbbenés, továbbra is hitetlenkedne csóválják a fejüket. Akárcsak az életben. Mert mindent egyik hős a másiknak csak a rossz regényekben hisz el.

Stílusjegyei inkább hagyományosak, mintsem modernek. Szereti a tájleirásokat, sőt gyakran atmoszférát invokáló jelentőséggel él velük. Ilyenek a Szomszédok című novellájából vett sorok: ,,A Závody határban feketék lettek a felszántott thrlók, zölden világított a lucerna, sárgán a kukorica meg a cirok, barnára sárgult a krumpli szára, a levegőben csendesen lebegett a szürkés könnyű őszi pára, boltosán hajolt, s messze a láthatáron megdermedt hullámokként kéklettek a hegyek“ minden írásában előfordulnak, s nem sokban különböznek a XIX. század nagy realizmusának tájfestő elemeitől. A belső monológoknál is szereti végig mondani a mondatot, amely erősen megkülönbözteti őt akár Kafkától, akár Camus-től, de említhetnék vagy tucat fiatal hazai cseh vagy szlovák modernista írót is, akiknél a belső monológ sokkal szétszóródottabb, összetettebb, jelzettebb, stilizáltabb, mint nála. Nyelvezete ugyanakkor vagy talán ezért is egyszerű, áttekinthető és plasztikus, mentes mindenféle stíl- bravúrtól, talán puritánnak is mondhatnánk. A már érintett részletek beékelését nem viszi túlzásba, nem szakítanak ki a novellák cselekményszerűségéből, inkább aláfestik az események áttekinthetőségét, s ha nem is éppen eredeti eszközökkel, de nagy könnyedséggel és természetességgel tud tájat és embert összefogni, faluképeket felvillantani, tapintható í'i- guralitással, s gondosan körülhatárolt vizuali- tással. Hasonlatai sohase meghökkentőek vagy

groteszkek, a jelzőkkel is racionálisan bánik, s ezek úgy simulnak a jelzett szóhoz, ahogy azt a közkeletű szóhasználat megkívánja. A humor eszközeit ritkán csillogtatja, de néhol, különösen a német katonák jellemzésénél él az irónia, sőt a szarkazmus fegyverével is.

Valamit még a félelemről. Mert Bednár novella alakjai kivétel nélkül félnek. Félnek a partizánok is, akik fegyverrel harcolnak, félnek a falusi házakban megbújó védtelen emberek, s a németek is félnek, gyakran a félelem teszi kegyetlenné őket. Különösképpen azonban ez a félelem egyúttal bátorságot teremtő erő is. Megszűnik a sematikus vakmerőség légüres tere, körülvesz a félelemmel szembenéző emberi tett sugárzása, s mintegy hidat épít ahhoz a magasabbrendű hitvalláshoz, amit az Épülő házban Éva mond férjének, Dubovský doktornak: „Az ember megbecsülésért nem csak puskával harcol!“ S ezt a mondatot, bár majdnem negyven íven keresztül fegyvenropo- gásba lapozunk, itt igaznak érezzük. A nemzeti felkelés többé nem mindent megoldó mítosz, s anélkül, hogy a jelentőségét bármiképp is csökkentené a szerző, (ellenkezőleg minden novellájának gyökerét ide vezeti visz- sza) egyúttal azt is bemutatja, hogy különálló individuális élményeket jelentett, s hogy az élet új szakaszában a hősi harcokra való emlékezés már nem elegendő, s mint jellemformáló erő sem kizárólagos.

Az elmondottak függelékéül és kérdésfelvetésképpen is hadd idézem mégegyszer e rövid és távolról sem mindenre kitérő elmefuttatás címét: „Egy kétszer elolvasott könyv tanulságai?" Megpróbálok röviden válaszolni rá.

Az újra olvasott könyv néhány oldala a szigorúbb és szűkebb művészi szempontok fókuszában talán megfakultabbnak látszik, a jellemek sem annyira árnyaltak, hogy azokat több szempontból a szlovák prózán belül is túlhaladhatóknak ne érezzem, művészi egységességükben sem olyan meggyőzőek mint például Antonín Isakovič jugoszláv író hasonlótárgyú elbeszélései, a könyv akkori alapállása azonban ma is töretlen maradt, s csúcsaiban. Bölcsőjének monoton ringatásával kitörülhe- tetlenül él az olvasó emlékezetében.

Monoszlóy M. Dezső