Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Bárczi István: Semmi sem volt elég (vers)

A recsegést, ropogást túlharsogja Diogenes kérdése. A szemében révület és aggodalom van. Mintha félne a választól.

— Júdás, van másvilág?

— Van fiam. Van.

— Akkor gyerünk.

Szép sorban vagdalja a betolakodó karokat, tüdőbe és fejbe szúr, mígnem egy ezüstpáncélos vitéz nem üt baltával a koponyájára. Ügy húzzák kifelé lábánál fogva, mint a dögöt. Micsoda fogás! És hangzik tovább a majdnem ütemes csattanás, vágás, széttört cserepek csörömpölnek, gyűlnek a hullák. A katonák Júdást keresik izgatottan, ragadozó zöld, barna, szürke szemek kutatják őt a holtak és sebesültek közt, beleszaglásznak a hörgők ábrázatába, lábbal fordítják meg a lekaszaboltakat, mert aki ezt az embert élve, vagy halva előkeríti, azé lesz a kitűzött díj, az ötezer drachma.

Dühösek, mert nem lehet rögvest előkeríteni az esszejánust. Csupa epéből kopjá- jukra nyársalják még az asszonynépet is. Megrészegednek a sűrű izzadtságszagtól.

A hiúz szemével lesnek, merre van még valaki, aki legalább féltérden tudja magát tartani. Ni, ott van egy olyan alak. És az pont a keresett Júdás. Az arca ugyan fakó, de a szemében olthatatlan törvény éq. Rúgásokkal gurítják a boldog őrültet a szarvalakú gránitoltárhoz. Majd a király megmondja, mi legyen vele és a másik bolonddal, Diogenesszel.

Szelíd fellegek bölyonganak a sötét égen. Valahol az újvárosban ég egy viskó. A hét

bolygó kering a mindenségben, mint minden este, és mégis ...

Alexander szenvedélyektől forró állatember teste hűsül. Van abban valami, amit Salome a szemére vetett. Kedve telik az öldöklésben. A Fennvaló istent csak annyiban szolgálja, hogy kiparádézza magát: pomádé kerül a szőrzetére, bokáig érő, jácintkék, rojtos felsőköntös az ujjasára s a köntösön széles, hímzett, sávos szalag, arany csengettyűk és grátnátalmák virítanak.

— No, — mondja Júdásnak. — Ejnye, bejnye — csavarja a fejét, mikor Diogenest hozzák elibe.

— Mind a kettőt pontuszi módon!

Telehold szemetez rájuk. Alexander szeme zöldesen világít, mint a vadé. Még a pribék is megretten tőle. Gödröt ásnak és nyakig beföldelik az öreget is, a nagyúri barátot is. Levágják a fülüket, orrukat. Megvakítják őket. A nyelvüket kitépik.

A kecskepásztor, a nyomorult, akinek tán még az esze sincs a helyén, vedlett, pör- kölődött rongyokban, térdre kényszerülve nézi, mint bukik a földanyához a két fej. Legalább nem lesz váratlan, ha vele ugyanazt csinálják. Az elcsípett szamaritánust és edomitát az udvar oszlopain sütögetik. A foglyok nagy részével azonban nem teketóriáznak. A térd közé szorítják a fejet, megkötözik és egyszerűen legurítják a testeket Hippikus tornyáról a szakadékba.

Nyolcezer éhes nem bírta kivárni a messiást. Maga ment meghalni helyette.

A hold elbújt egy felhőbe. Szégyellte a sírást.

Reggel szedett egy marék petrezselymet, de akkor délben nem ettünk ebédet.

— Virágzik — mondta, s intett az almafára, de akkor gyorsan kivágtuk a iát.

Negyven évig járkált az udvaron: a tárgyak hátán széles jegy — tenyérnyom.

Nem illik semmire a mi kezünk.

Semmi se volt elég,

be kell fejezni minden apró dolgot.

Hívnám, ha élne még:

a kertben sűrűsödnek a gyom-lombok.

Kalapálna, vágna már —

nézne, mint régen annyi almafára.

S nézném, amint kalapál.

Szememre ül néhány csepp meleg pára.

Cseléd volt, mindig az:

szolgája úrnak, kertnek, udvarának.

Munkája így igaz.

Mit tudta ő, hogy egyszercsak kifárad.

Dolgozott, ennyi volt.

A fa alatt talán még tízig számolt.

S hogy most szívem sikolt,

csak azért mondom el, mert az anyám volt.

sammi se volt elég BárCZÍ Istváľl