Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (3. folytatás)
nyilvánvalóan nagy hatása van, de ott a munkásosztály ellensúlyozza azt: Houston tengeri kikötőváros és nagy ipari központ. Dallas az erkölcsöket, társadalmi funkciót és a lakosság többségének hivatását tekintve a középső rend városa, a kereskedelmi központok klasszikus példája. Elenyésző az ipara, s még a mezőgazdaságot sem szolgálja: a texasi pénzemberek és nyersolaj-milliomosok székhelye ... A baloldal felszámolása: Texasban semmiféle balodal nem létezik. Politikai szempontból valahogy így oszthatjuk fel a lakosságot: azok, akiket máshol reakciósoknak tartanának, itt .„konzervatívoknak“ számítanak; a konzervatívok „mérsékelteknek" és a mérsékeltek „liberálisoknak". Az igazi liberálisokat itt „radikálisoknak“ tekintik — ezek tehát gyanús elemek. A texasiak, zárja le fejtegetéseit Reece McGee, azért gyűlölték Kennedyt, mert „városi és tartózkodó, (amerikai) keleti és művelt, katolikus és pragmatikus, olyan elnök, aki szívén viselte a szociális jólét kérdését, és a faji kérdésekben szabadelvű nézeteket vallott.“ De ezekhez az általános érvényű okokhoz néhány igen-igen konkrét indokot is hozzá kell fűznünk. 1. Kennedy minden áron igyekezett megszerezni magának a Texasban élő mexikóiakat. Ezek katolikusok — és a katolikus hitet az Egyesült Államok területén főként a kisebbségek vallják, akik nemzetiségi vagy faji okokból elnyomás alatt állnak: az angolszászok mindig felülről tekintettek nemcsak a katolikus portoricóiakra, mexikóiakra (akikben gyakran egy kis indián vér is csörgedez), Latin-Amerika lakóira (ezek elődei esetleg négerek is lehettek), hanem a lengyel, az olasz — és az ír katolikusokra is. Ezek az összefüggések nem kis mértékben nyugtalanították a protestáns texasiakat. 2. A Mexikói Egyesült Államok és az Amerikai Egyesült Államok között volt egy hosz- szadalmas határvita. Tárgya a Rio Grande folyón elterülő Chamizal nevű sziget volt: jogi szempontból Mexikó igényelte, de az Egyesült Államok valami berendezést épített ki rajta, és sokáig nem akart róla lemondani. Amikor Kennedy meglátogatta Mexikót, megegyezett Lopez Mateos elnökkel, hogy a konfliktust felszámolja: Mexikó megfizeti a megfelelő ellenértéket, és az Egyesült Államok visszaadja a kis szigetet. A texasiak ellenvetették, hogy Kennedy elnök a hátuk mögött „eladta“ Mexikónak Texas egy darabját, és az egész megegyezésért nagyon nehezteltek rá. 3. 1926-ban a Kongresszus úgy határozott, hogy minden nyersolajat kitermelő vállalkozó (a „.száraz“ fúrásokba fektetett beruházásokon, a geológiai kutatásokra és a sikeres fúrások kezdeti munkálataira fordított kiadásokon kívül) leválaszthat az összjövedelméből 27,5 százalék adómentes „amoritzációs“ levonást. Ez az olajipar számára óriási előnyt jelent: az amerikai társaságok átlagosan tiszta jövedelmük 52 százalékát fizetik be jövedelmi adó fejében, amíg a 27 olajkoncern, amik mérlegét az Illionis állambeli Paul Douglas szenátor 1957-ben elemezte, csak 17 százalékot fizettek. Egyetlen év alatt (1951-ben) több mint két milliárd dollárt takarítottak meg az olajmilliomosok ezen a levonáson. 1960-ban Douglas azt javasolta, hogy a levonást legalább a jövedelmek szerint, lépcsőzetesen szabják meg — de a szenátus, ahol a nagy olajmonopfeliu- mok képviselőinek döntő szava van, a javaslatot elvetette. A harminc szenátor között, aki Douglas javaslata mellett szavazott, ott volt J. F. Kennedy is. Elnökválasztási programja aztán 1960-ban azt az Ígéretet is tartalmazta, hogy „gátat vet az adószivárgásnak“ — és adószivárgássá nyilvánították az „igazságtalan amortizációs levonásokat“ is. Sam Rayburn és Lyndon Johnson akkor biztosította klienseit, hogy őket ezek az Ígéretek nem fogják érinteni — milyen igazságtalanságot láthatna bárki is az ó levonásaikban! — de az ólajmillio- mosok mégis csak nyugtalankodni kezdtek, és dühüket persze Kennedyn töltötték ki. A város Dallasban van „valószínűleg az Egyesült Államok legjobb állandó színháza“ és határozottan ez az egyik legszebb amerikai színház: épületét Frank Lloyd Wright, a híres építész tervezte; első darabja — Hamletet három színész alakította, s közülük mindegyik a herceg egyéniségének egy-egy vonását formálta meg — nagy feltűnést keltett 1958-ban az egész Egyesült Államok területén; a színház frankfurti és párizsi turnéja ebben az évben nagy sikerrel járt (New York Herald Tribune, 1964. július 7.). A város tartja fenn a Dallasi Szimfonikus Zenekart, az operában, amelynek első idényét Maria Callas olasz énekesnő nyitotta meg, rendszeresen vendégszerepei a New York-i Metropolitan-opera. (Következő számunkban folytatjuk.)
