Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (3. folytatás)

óra között összeverődtek, Rubyt is felismerte. (New York Times, 1964. március 5.) Ez rendkívül érdekes: egyrészt maga Ruby írja, hogy a szombat délutánt beteg nővérénél töltötte, másrészt ismeretes, hogy épp abban az időben kellett volna Oswaldot az eredeti tervek szerint átszállítani a rendőrigazgatóságról az állami fogházba. Ügy látszik, Ruby többször is fente Oswaldra a fogát — vagy legalább felmérte a helyzetet, tanulmányozta a lehetőségeket, vagyis készült. Hogy ez nem puszta kíváncsiság volt, P. T. Dean szakaszvezető tanúvallomásából is nyilvánvaló lehet. Szerinte Ruby tíz-tizenöt perccel a gyilkosság után beismerte, hogy „péntekről szombatra virradó éjjel már gondolt a dologra, amikor Oswaldot a sajtóértekezleten látta“. (New York Herald Tribune, 1964. március 7—8.)

A rendőrség tehát azt bizonygatta, hogy Ruby nem pillanatnyi felindulásában cselekedett, hanem megfontolás és előkészületek után, ami kimeríti az orgyilkosság lényegét. De ugyanaz a rendőrség Oswald esetében bebizonyíthatóan hazudott. Miért hinnénk abban, amit Rubyról állít?

Mindenekelőtt, a rendőrök tanúvallomásai ezúttal megegyeznek az első hírekkel.

1963. november 25-én a New York Herald Tribune ujjnyi nagyságú címmel jelent meg, az egész első oldalon át: „Oswaldot agyonlőtte egy kabaré-tulajdonos, és azt mondta a rendőrségnek: „Jacqueline érdekében tettem“. A Dallas, 1963. november 24—i keltezésű hír ezeket a részleteket sorakoztatta fel: „A rendőrség közlése szerint Ruby úgy vallott, hogy Oswaldot Jacqueline Kennedy asszony iránt érzett mély részvétében ölte meg. „Az elnök özvegyének nem kell majd figyelemmel kísérnie férje gyilkosának perét“, tette hozzá Ruby, „ettől a szenvedéstől akartam őt megóvni“. A rendőrség egyenesen idézte Rubynak ezeket a szavait: „Nem akartam hős lenni — Jaqueline Kennedy érdekében tettem.“ Ezeket az első kijelentéseket a Spiegel 1963. december 4-i száma is idézi, s vele együtt más folyóiratok. Igaz, forrásuk ugyanaz a rendőrség, de közvetlenül a tett után: minden utólagos konstrukció ki van zárva. Legalább eddig részben hitelt adhatunk az akkori híreknek.

Csakhogy szerintünk Ruby eleinte egy pillanatig sem állította, hogy „elvesztette volna az eszét“. Nem takargatta magát az „ablakkal“: okokat sorakoztatott fel, cselekedetét Kennedy asszony iránt érzett részvétével motiválta — és gondoljunk bármit valódi érzéseiről és indítékairól, kétségtelen, hogy cselekedetét logikai összefüggésbe hozta egész kedélyállapotával. Először úgy védekezett, hogy a szándék nemességét hangsúlyozta: hogy nem szándékosan cselekedett, ez olyan érv, amit csak a védők húztak elő. Ruby, úgy látszik, kezdetben másként gondolkodott, mint ők. Nem bízott abban, hogy beszámíthatatlanság miatt bűntelenné nyilvánítják: inkább feltételezte, hogy figyelembe veszik az enyhítő körülményeket, tehát az ítélet enyhébb lesz, vagy hogy kegyelmet kap, és a büntetést egyáltalán nem hajtják végre.

Ez az elképzelés nem annyira naív, amilyennek talán első pillantásra látható; sőt, lehet hogy reálisabb, mint a védők bonyodalmas konstrukciói. Legalább is így vélekedett a dologról Henry Wade. Az ügyész — írja a New York Times 1964. március 16-án — a per után úgy nyilatkozott, hogy Melvin M. Belli, Ruby főügyvédje, hibát követett el, amikor „az egész védelmet a beszámíthatatlanságra alapozta“. „Ez az esküdtszékben azt a benyomást keltette, hogy csak kétféle ítélet lehetséges: halál, vagy a vád elejtése. Ha én védtem volna Rubyt, kegyelmet vagy engedékenységet kértem volna.“

Ezekre a szavakra gondoltam, amikor Ruby röviddel a per befejezése után tudomására hozta Bellinek, hogy a továbbiakban nem számít a szolgálataira. A figyelem ekkor arra összpontosult, hogy az elítélt és családja „elszörnyedt attól a tirádától, amit (Belli) az ítélethirdetés után kivágott“. (így a New York Herald Tribune 1964. március 20-án; Belli már a tárgyalóteremben igen szenvedélyesen és élesen megvádolta a törvényszéket, hogy elfogult; a részletekhez még visszatérek). Majdnem megfeledkeztek akkor a másik okról — illetve inkább az elsőről, vagyis a fontosabbikról. Eva Grant asszony, Ruby nővére, elsőnek ugyanis azt említette, hogy sem Ruby, sem családja „nem volt elégedett azzal, ahogy Belli úr a védelem folyamán eljárt“; s a levél, amelyben Ruby tudomására hozta fő ügyvédjének, hogy a továbbiakban nélkülözni kívánja szolgálatait, említést tett néhány korábbi nézeteltérésről ugyanezzel a témával kapcsolatban. Ruby állítólag nem értett egyet a Belli által választott taktikával, és már január 22-én (tehát a per előtt) „igyekezett felmenteni őt a védelem