Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - A Szlovákiai Írószövetség magyar csoportjának 1964. novemberi ülésén elhangzott beszámolói (Turczel Laljos, Koncsol László, Dobos László)

fajokat, főleg a prózát helyettesítő szerepe. A magyar líra kuta/tó-vizsgálódó szerepét átveszi a próza, illetve az irodalmi szociográfia. Ha csírájában is nálunk is hasonló folyamat figyelhető meg. Az elmúlt másfél évben megjelent prózai alkotások már jelzik, hogy a költészet elveszti epikus területeit. Líránk visszaemlékezéseit, emlékképeit, a balladák jelezte konfliktusokat fokozatosan magába szívja a próza. Egy példa a sok közül: Gyurcsó István első kötetében jó néhány vers idézi a kitelepítés kínos emlékét. Ma már készülő regények vizsgálják és reméljük összegezik majd ezeket az eseményeket. Az ihletből, a mai prózaíró vizsgálódása lett.

Ihlet és vizsgálódás. Az alkotások belső indítéka valahol e két pólus között mozog. S ha pontosak akarunk lenni, el kell ismernünk, még a költők esetében is, a valóságot kutató vizsgálódás egyre nagyobb szerepet játszik a művek, születésében.

Irodalmilag átmeneti korszakot élünk. Az átmenet jegyei szembetűnjek; a tagadás és keresés. Egyértelmű szembe fordulás az uniformizált gondolkodással, a sémákkal, az avult tételek alkalmazásával, egy igazabb, művészibb megnyilatkozás keresése. Tagadás és keresés. Mind két mozzanat kimutatható irodalmunk jelenében. A tagadás, a tiltakozás hevessége egyelőre erősebb, mint a keresés láza. Jelenlegi helyzetünkben e két mozzanat elválaszthatatlan, mégis az újítást, a keresést kel hangsúlyoznunk. Ezt kell forszíroznunk a fiataloknál. Kár, hogy fiatal költőink neves belépője nem folytatódott, lelassult. Ügy vélem, hogy irodalmunk csak hasznát láthatná egy dinamikus, egyénien gondolkodó költői csoport ténykedésének. A költői csoportosulásokat nem lehet kierőszakolni, de ha van, nem lebeszélni, nem fékezni, hanem segíteni és- támogatni kell kibontakozásukat.

Ez átmeneti irodalmi korszaknak van még egy felfigyeltető vonása: az analitikus- villanások. A kutató vizsgáló írói szem egyire inkább okfejtésre kényszerül. Amennyiben képesek vagyunk erre hatást gyakorolni, egyre fokozottabban ezt kell hangsúlyoznunk: csak ezen az úton járva lehet „rehabilitálni“ a valóságot. Az írói bátorság, a merész kiállás ma még erénynek számíthat ugyan, de ez előbb utóbb az írói magatartás természetes tartozékává kell váljon. Ne ringassuk magunkat hangulatokban és illúziókban, próbáljunk az irodalom, az alkotás lényegére orientálódni. Művészetet munkálni a szó legszorosabb értelmében. Ez nem zárja ki az erkölcsi felelősség ébrentartását, nem zárja ki egy magasabb rendű szellemiség megteremtését. Egyenesen feltételezi ezt.

A szervesebb fejlődés érdekében irodalmunknak elsősorban azokat a területeit kell „művelés“ alá fognunk, amelyek közvetlen hatást gyakorolnak az irodalmi kibontakozás ütemére.

Ezzel kapcsolatban a kritikáról kell szólnunk. Ismert tény, hogy a kritikai tevékenységet hosszú évekig, főleg az irodalmi újrakezdés szakaszában, a pedagógiai szándék, a didaktikus hangvétel jellemezte. Amellett, hogy a kritika igyekezett megvonni egy-egy mű értékét, tanácsolt, oktatott „utat jelzett“, s ezzel kisebb nagyobb mértékben befolyást gyakorolt a fiatal alkotó egyéniségek alakulására. Volt idő, voltak helyzetek, amikor szükség volt hangsúlyoznunk a kritika nevelő jellegét. Viszont ma már szóvá kell tennünk bizonyos dolgokat ezzel kapcsolatban.

Először: a didaktikus kritikai gyakorlat, kevés kivételtől eltekintve, távolról sem mentesült a skolasztikus irodalmi dogmáktól. így az alkotásra, az alkotó gondolkodásra gyakorolt hatása, az egy Fábry Zoltántól eltekintve, a minimumra csökkent. A sematikus irodalmi gondolkodás, a szépirodalom sematikussága csak később váltotta ki az ellenpontokat: a séma, a dogma mentes kritikát. Fábry Zoltán „kevesebb verset, több költészetet“ c. tanulmányán kívül a kritika sokáig csak félhangokon játszott. Legfeljebb csak ennyit mondott: „így nem lehet“, „ez kevés“, „ez messze áll az élet valóságától“ stb. A kritika igen-je, nem volt egyértelmű igen, nem volt egyértelmű nem. Hisz maga Fátary Zoltán is csak 1963-ban fogalmazta meg a kritika ellenpontjait „Antisematizmus“ c. tanulmányában.

Legfőbb ideje, hogy a kritikai félhangokat egészekké, egyértelműen és tisztán szóló hangokká változtassuk.

Mászodszor: a kritikai tevékenység rövid lejáratú volt: műtől műig lépett. Sikerült vagy kevésbé sikerült művek alapján gyakran provinciális részletkérdéseket vitatott és bírált. Azonban az irodalmakat átfogó áramlásokat, a részletekből összeállt folyamatot, figyelmen kívül hagytuk. Viszonylagos megkésettségünk abból is látható, hogy