Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Stószi jegyzetek 1964 közepéig

ez udvarházak lakóitól, és a végponton e nemesi társadalom egyik sarja, Remenyik Zsigmond „Bűntudat“ címen még Horthy- Magyarors zá gon kodifikálta, hitelesítette a korszerűtlenséget, és ezzel utat nyitott a katarzisnak, a változásnak, a felcsat lakózásnak: a néppolitika vállalásának. Amióta Gömöry János Szüllö- adalékát olvastam — a reakciós nihilizmusnak e prepotenciás megfogalmazását

— nincsenek aggályaim és viszolygásaim. A Szüllő kúria-anakronizmusa döntő igazolást nyert. Az ítélet jogerős!

SZALATNAI REZSŐ, aki Gömöry könyvének meleghangú, korba-ágyazot1 bevezetőjét írta — hatvan éves. Szalatnai — noha 1948 óta Budapesten él — annyira tartozéka ma is a szlovákiai magyar irodalomnak, hogy szinte érthetetlen: lapjaink miért nem vettek tudomást ez évfordulóról. Amikor először találkoztam vele, még diák volt, egyetemista, de már írt, ágált, szenvedett: a Sarló érlelődő ideje volt ez. Szalatnai tanár lett és író, pedagógus és kritikus. Cikkek, előadások, önképzőkörök, könyvek, antológiák jelzik az állomásokat. A csehszlovák-magyar kultúrközvetítésnek alig van nála hivatottabb művelője. Most megjelent két könyve — „A cseh irodalom története“ és „A szlovák irodalom története“ — ezt meggyőzően bizonyítja. Mi jelenti, mi jellemzi Szalatnait? Elsősorban nyelvezete, stílusa, ez a minden mástól különböző hangfekvés, melyet megközelítőn talán lírai realizmusnak lehetne nevezni. Szalatnai — az irodalomtörténész, a kritikus — szépíró. Stílusa megvesztegetően ragadja meg az embert. Az íráskészség e felsőfoka levegőjét. Juhász Gyula hatszáz szakolcai napját — Szalatnai könyvének közvetítésével — élő valóságként lélegezzük magunkba: részei és részesei leszünk egy életállomásnak. Már a vonaton Pestről Szakolca felé is Juhász Gyulával — és majdnem Juhász Gyulaként — utazunk, és ez a jelenítés, azonosulás végig tart.

Van azonban Szalatnai életútjának egy szakasza — a legfontosabb, a legszebb

— melyről alig tud valamit az irodalmi közvélemény. A másodvirágzás szomorú periódusáról van itt szó, a szlovákiai fasizmus éveiről: 1938—1943. Ez időben magyarul kevesen szólhattak és írhattak. E szótkérők és szótértők egyike Szalatnai Rezső volt. Ő és Peéry Rezső jelentették akkor a szlovákiai vox humanát, annyira, hogy én magamban ezt a korszakot a Rezsők irodalmaként skatulyáztam el. Mindazok képviseletében szóltak, akik hallgatásra, némulásra voltak ítélve, azok helyett kellett magnyomniuk a tollat, akiknek bujdosás és bujkálás volt ezidőtájt az osztályrészük. Hogy mit tudtak és mit mertek, annak utána lehet lapozni: e kor magyar sajtója (elsősorban a Magyar Hírlap) készséggel szolgál mindenkinek felvilágosítással. Egyszer össze kellene szedni ez írásokat; könyvbe gyűjteni és velük és általuk bizonyítani, hogy a mi szlovákiai vox humanánk nem papiros, de élő és éltető erő, megfogható valóság és ellenőrizhető, perdöntő tanúság és tanulság. Magatartás, mely mindenkor és minden körülmények között szót kér, amikor a földet és történelmet elöntéssel fenyegeti az embertelenség hulláma. Amikor most Szalatnait köszöntöm, akkor erre a nagyon fontos és kevésbé ismert életperiódusra akarom felhívni mindenki

— magyarok és nem magyarok — figyelmét.

GYURCSÓ IS T V Ä N a költő — szinte hihetetlen — ötvenéves lett. A harmadvirágzás első indulói között volt, és ez fiatalságot, ifjúságot jelentett és jelent tudatunkban ma is. Már férfikoránál tartanánk? Hogy elszaladt az idő, és mi jólesőn és tényként könyvelhetjük el Gyurcsó ünnepén egy kétkezi munkásélet írói révbeérkezését. De e révnek van egy bibije; a valóság: a lakás. Az írót ma nálunk már a műhelye is jelenti. Elválaszthatatlan tartozéka. Névjegye. Tegnap még a kávéházi asztal kölcsönözte a műhelyt, az otthont, a fényt és a meleget. Egy szocialista társadalomban az író otthona, műhelye valahogy a szocializmus bizonyossága és bizonyítványa is. Nyugat-Németország a Wirschaftswunder földje, de „a szövetségi köztársaságban az író csak nagyon szerény formában részesedik a gazdasági csodában“ — írja a kölni Magnum főszerkesztője, Hans Bender — „az ipari társadalom nyomatékosan érezteti vele, hogy hivatása funkciónélküli... A legjobb esetben a szórakoztatást szol