Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Stószi jegyzetek 1964 közepéig
Stószi jegyzetek 1964 KÖZEPÉIG, tehát hat éven át, az Irodalmi Szemle minden számában jött egy írásom. A „főmunkatárs“, címének megfelelően vette ki részét a munkából. Aztán egy kis személyi jegyzeten kívül — egyszerre: semmi. Hiába ígértem és vállaltam a cikkeket, a határidő leteltével üresen és újabb ígérgetéssel állíthattam csak be. A kórházból egy féléve jöttem el, azt hittem, hogy úgy mint máskor, újra belelendülök a munkába. De most ijedten figyelem magam: nem megy! És mennyi adósság, tartozás vár törlesztésre. És sürgetik és várják. Szerkesztők és olvasók; és írók könyveikkel a kritikust és az események a közírót. És megkezdett munkák a folytatást. Az „Európa elrablása“ első kötete került a kiadóhoz; mikor lesz e sorvasztó tehetetlenségből második kötet? És „Ady igaza“? A szlovákiai magyar költészeti antológiához írandó bevezetőt — mely költészetet és kritikust egyformán summázhatott volna — le kellett mondanám: nem vállalhattam. Nyomasztó bizonytalanság! Valami megoldást kell találni, a szükségből erényt csinálni. Ügy dolgozni, írni, hogy az ne fogyasszon erőt, és mégis nyoma legyen a mondandónak. A napló a magától ígérkező forma, de ez is álLamdósultságot jelent: kitartást igényel. Marad a jegyzet. Valami eszembe jut: leírom; olvasok egy könyvet: lényegét szavakba foglalom; az újságban megkap egy hír: lerögzítem. Egyszer már megpróbáltam. A „Magyar Nap“-ban 1936 és 1938 között volt egy ilyen rovatom „Mai jegyzetek“ címmel. De akkor e mellett még mást is írtam. Most a jegyzet — a mentő lehetőség. Ragadjuk meg a kötelet. Fel! (Csak aztán ne legyen ebből Münchhausen-gesztus, aki a saját üstökénél fogva rántotta ki a vízből — önmagát.) FÖLDESSY GYULA sincs már az élők sorában. Az Ady-generáció nagy öregei egymásután halnak: Barta Lajos, Pór Bertalan, és most a kilencven éves Földessy Gyula; Ady „poéta adminisztrátora“, hűségese, mindenese, magyarázója, sugallója, propagátora. Földessy halála az Ady-probléma egészét eleveníti fel. A nagy harcot, mely harcos társakat igényelt és követelt. A pokol-harcnak, a sárkány-harcnak hiába vannak Szent György lovagjai, azokat meg is kell mutatni, reflektorfénybe vonni, tömegekkel körülbástyázni, hogy „látva lássanak“. Az egy ember hősi titkát mindenki titkává kel nehezíteni: vállalássá, kötelességgé, küldetéssé — változtató valósítássá. Földessy Ady verseit magyarázta: minden versének titkait. („Ady minden titkai“.) Múlhatatlan, immár nélkülözhetetlen kommentálással könnyítette az olvasó dolgát, hogy az, Adyt megértve magába lélegezve döbbenjen kivédhetetlen magyar feladatára, nehezére, kike- rülhetetlenségére — szemben a tegnapi „magyar Pokollal“, és állandósultán a nagyobb világfeladatra: az emberiség világossságával az ó-hatalmak, a sötétség, az „éjjel rendje“, a szervezett embertelenség, az imperialista háborúk ellen. Korunkban, a világháborúk századában, — „hadköteles évszázadunkéban — Ady költészete jelentette az elhatározón indító, döntő felismerést: „Ember az embertelenségben“. És ez a hely-kijelölés hozta magával az elkötelezettséget: a szocialista emberségtudat növelését és növesztését az embertelenséggel szemben. Ady igaza nem más, mint a háborúval szemben kiteljesedett militáns humánum mindent eldöntő realitása, kihatása és folyamatossága. Az elhatározó ihletés és névadás Ady érdeme. Ezt az Adyt megmutatni és tudatosítani lett volna életem Fábry Zoltán 1964 közepéig
