Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Gál Sándor: Akinek fél szemét kiharapta a kutya
Gál Sándor — Vigyázz magadra kislányom, jaj, nagyon vigyázz magadra, kis virágszálam... Az anyja mindig ezt mondogatta. Ügy buggyant belőle a beszéd, mintha láthatatlan falat akarna építeni a szavakból egyeťlen leánykája köré. — Jaj, vigyázz magadra kicsi virágszálam, nagyon vigyázz... De a lányka még nagyon kicsi volt. Naphosszai az udvaron futkározott egyetlen játszótársával, a hegyesfülű, feketésszürke farkaskutyával. — Szaladj kutyuska, szaladj kiskutyuska — kiabálta. És a kutya mintha csak a kislány kedvét kereste volna, mindig pontosan engedelmeskedett. Rohant, ugrált, néha jókedvében ugatott, csóválta a farkát, s okos kutyaszemével leste a kislány tipegését. Engedelmesen tűrte azt is, ha a kislány a fülét rángatta, vagy ha az oldalán a szőrt tépte apró kezével. De egyszer — délután volt, s az égen kontyos bárányfelhők füröcltek a napsugarak aranyában — senki se tudja hogyan, senki se tudja miért, a kutya kiharapta a kislány fél szemét. Kifolyt a szem mélykék folyama vérrel vegyest. A kislány nem üvöltött a fájdalomtó!, a kislány nem is értette még a fájdalmat. Inkább a tömzsi autó érdekelte, amelyben ágy is volt, s amelyen elvitték egy hatalmas épületbe, ahol minden fehér, meg csontszínű. Az anyját nem engedték vele. Az anyja kint sírt a kórház udvarán. — Jaj, egyetlen virágszálam, jaj életem, mi lett veled... A lány apja azon a napon hazament a munkából és délután se dolgozott. Leült az asztal mellé, egy üveg bor állt előtte és néha ivott az üvegből. Várta az asszonyt. Arca, akár a szobroké, mereven vágta ketté a szobaablak világosságát. A lányka ezalatt mélyen aludt, s az orvosok dolgozták. Csipeszeikkel, ollókkal, késekkel, tűkkel simogatták a kutya-marta eleven húst, a szemgödör mélytitkú vermét. Egy hétig feküdt a lányka a fehér falaik négyszögei között. Jól érezte magát. Csak a kutya hiányzott néha. A kedves kutyus. Kikükucskált az ablakon, virágokat látott és nagy házakat, kőkerítést, siető embereket, magas fákat, amelyeknek susogása beszökött a nyitott ablakon. Az apja a következő hajnalon már ugyanúgy felkelt, mint mindig, ugyanúgy elballagott a szövetkezet istállójába, kihányta a trágyát, megfejte a maga tizenkét tehenét. Ugyanúgy mint mindig. Szerencsétlenség történt. Ki tehet róla? De a kutyát nem verték agyon. Nagyon szerette a gazdája. Az árnyékok messze futottak a fáktól. A félszemű lány a besurranó világosságban ült a tükör előtt félig mezítelen testtel. A tükörben figyelmesen vizsgálta önmagát. Felemelte a karját, hogy a bordám feszülő bőr játékát lássa. — Szép vagyok — mondta a tükörnek. „Szép vagy“ ismételte a tükör. — De hiányzik a fél szemem. „Igen, hiányzik a fél szemed.“ akinek féís%eméi kiharapta a kutya
