Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Beszámoló a csehszlovák és olasz kult úrm u nkásak dobriši találkozójáról

nálunk a kriminalisztikával foglalkozunk, akkor miféle eredményekhez jutunk? Vajon ah- hoz-e, hogy a társadalmunkban vám a hiba, vagy hogy ezek a hibák a kapitalista társadalom maradványai, vagy pedig ahhoz, hogy az egész kérdést rosszul tettük fel? Ügy gondolom, ez a harmadik lehetőség jár legközelebb az igazsághoz. Az eltorzulások magyarázatánál legalábbis az első fázisban nem valami ördögi szándékról volt szó, hanem az ember végtelen lebecsüléséből eredt. Ezt aztán igyekeztünk számtalan ténnyel alátámasztani, s a fejlődés egy rendkívüli szakaszában a társadalmi norma rangjára emelni. A lelkes hit átmeneti állapotát a bizalmatlanság váltotta fel. Valami ilyennek vagyunk szemtanúi Kínában. Ez az idealizált embertípus volt azután egyik pszichológiai tenyésztője ia rossz, sematikus irodalomnak. Ezt az ideális szemléletet törte meg versével Nezval „Tenger, tenger bút belőled miért mer az ember“ s az idézett verssorokat vitahozzászólásával is alátámasztotta, amikor feltette a kérdést, joga van-e a költőnek szomorú verseket írni és publikálni. A történelemben az már szinte természetesnek látszó törvényszerűség, hogy a nagy művészek az erkölcsi individualizmus megindítói. Ami Prúšek nézeteit illeti, még csak annyit, hogy az irodalom szépészeti szerepét nem fogadhatom el, mert a kultúra a forradalmi harc része, így tehát iniciátora az új fejlődési szakasznak is. Csakhogy miféle problémákkal állunk szemben? Néhányról már Tatarika és mások is említést tettek. Számomra érdekes egzisztencia a szocialista filiszter. Ez a típus, amelyről Marx is beszélt, rendkívül életképesnek bizonyul tekintet nélkül azoktól a társadalmi rendszerektől, amelyeken belül mozog. Karakterisztikus rá, hogy nem képes túllépni azokon a dolgokon, amelyekhez nem ért, amelyek tőle szellemi erőfeszítést követelnek, amelyek számára kellemetlenek. Ez a típus könnyen hordhat pártigazolványt is a zsebében.

Üj humanitásunkat a post marxizmus kultúrájának perspektívájában látom, amely majd magában egyesíti az általunk irracionálisnak nevezett tényezőket is, a fenomanológia, a pszichológia, a szociológia, az antropológia s a legkülönfélébb társadalom-tudományi ágak vizsgálatának és magyarázatának segítségével.“

Dominik Tatarka is, akárcsak Rossana Ros- sainda a személyi kultusz mindent magyarázó jellegének elégtelenségére mutatott rá. A személyi kultuszt a „béka ül a forráson“ jelszavával szembesítette, amelynek égisze alatt a XX. kongresszus előtt a legkülönfélébb erőszakosságot és törvénysértést követtük el. Tatarka véleménye szerint a hibák főforrása

onnan ered, hogy az állam és jog teóriája nem volt nálunk elég átfogó érvényű. Beszédeinkben, cikkjeinkben, vitáink során azzal a makacs optimizmussal biztathatjuk magunkat, hogy a. személyi kultusz hatását már eltávo- lítottuk, túlléptünk rajtuk. De az irodalom a kritikus hozzáállás erőfeszítése nélkül elképzelhetetlen. Nálunk azonban ez a kritikus hozzáállás burkolt formában jelentkezett. A fiatal írói generáció törekvéseit helytelenül értelmezték, irodalmunkat fenyegető káros hatásokról beszéltek, a nyugati kultúra előtti hajbókolást emlegettek, pedig helyes törekvések voltak. Az egyik irodalmat a leghaladóbbnak kiáltották ki, a másikat a legreakciósabb- nak. Amikor például a mi irodalmunk nem volt hajlandó, hogy a szovjet „építő“ irodalom inspirálja, mindjárt a nyugati irodalom ártó és veszedelmes befolyására mutattak rá. Pedig ez a befolyás távolról sem ártott nekünk, sőt. A jelenlegi irodalmi törekvéseket új ismeretekkel gazdagította, úgy is mondhatnám, egzisztencialista elemekkel töltötte fel. És ha nem is sikerült még eltávolítani a személyi kultusz összes maradványait, emelkedik a hullám ellene, nő a bátorság és annak a reménye, hogy a gondolkodás szabadságának számára sikerül végre egyre nagyobb területet kiharcolni magunknak.

A szocialista és a polgári irodalom antitézi- séhez Ján Rozner szólt ihozzá. Nem definiálta, hogy tulajdonképpen mi is az a polgári irodalom, hanem egyenesen feltette a kérdést, mi a szocialista irodalom és hogy vajon ez-e az az irodalom, amely az emberi problémák totalitásával fog foglalkozni, szélesebb ölelésű lesz, mint a polgári és a sematikus szocialista irodalom, és hogy a már megszokott irodalmi elemeken kívül magába egyesíti-e a politika, a szociológia és a legkülönfélébb ismeret elemeket?“ Csak hogy az így megfogalmazott kérdés nem jelent-e önmagában valami fiktívet? Hiszen a burzsoá irodalomból számos példát tudnék felsorolni, amely magába foglalja az említett totális elemeket, gondolok itt elsősorban az úgynevezett „baloldali“ gondol- kozású írókra és nem nevezhetjük műveiket szocialistának csupán azért, mert burzsoá államban élnek.“

A vita később többfelé ágazott, a már említett politika és kísérletezés témakörén kívül a kultúra és a tömegek viszonyáról, a művészi avantgardról, a mai avantgardi és a klasszikus avantgard viszonyáról, az író elkötelezettségéről, a politikai forradalmi formák művészethez való viszonyáról esett szó.

Az első kérdéscsoport, amelyet maga Rossana Rossanda vetett fel, s amelyre tőlünk vártak megfelelő válaszit, nyitott kérdés maradt,