Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról

A hibák felfedése és azok jóvátétele között mintha csak feltételesen létezne, nagyon légies, különféle tényezőktől, elsősorban a tehetetlenség kérlelhetetlen törvényétől függő okozati összefüggés. S úgy látszik, épp itt a közömbösség és a többi rossz ezidőszerinti forrása: ebből fakad rezignáltságunk a kritikával szemben, mert a jóvátétel nem következik be minden esetben, s nem követi nyomon a kritikát, azt hiszem épp ez a fő forrása annak a hangulatnak, amelynek következtében valakinek minden mindegy, másnak pedig nem fontos, hogy rossz munkát végez-e, ismét más valaki elnézi, s akad, aki mindezt örvendező szívvel fogadja, mert társadalmi helyzetének megerősítését látja benne. A kritika és a különféle bajok e békés szimbózisa jött létre, ahelyett, hogy egymást fenyegetnék és kizárnák, s éppen ez az állapot a forradalmi lendület legnagyobb ellensége, nagyobb, mint az osztályellenség és a diverzáns. Ha a közömbösség lapuló mentalitással és erkölccsel párosul, vége a szocializmusnak, újra feltámad a polgár.

E feljegyzések a múlt év nyarán keletkeztek irodalmi naplóm széljegyzeteként. Vitafelszólalásképpen való összegezésükhöz nemcsak az irodalmár elszántsága ösztönzött, mert nem akartam félreállni a nemzetgazdaságunk irányításának új módszereiről, és az új ekonómiai modell bevezetéséről egyre általánosabbá váló, eleven vitától; ösztökélt az a meglepő tapasztalat is, hogy sok ember tudatában valahogy elvész annak a nagyjelentőségű operációnak végső célja, melynek megvalósítása előtt állunk, melynek mintha csak valahol „fent“ és „köröskörül“ kellene végbemenni.

A közgazdászoknak bizonyára lesz néhány jogosult fenntartása, s azt mondják majd, hogy mindez „sokkal bonyolultabb“, hogy „szélesebb összefüggéseket“ is kell keresni, s hogy mindez csak „irodalom“. Ám a közgazdászok és irodalmárok, a művészek és a tudósok bizonyára egyetértenek majd: mégpedig abban, hogy a végtelenül bonyolult és igényes intézkedések, amelyeknek meg kell szüntetni a népgazdaságban és a társadalomban mutatkozó ellentmondásokat, s amelyeket össze kell hangolni a közösség és az egyedek érdekeivel csak azért valósulnak meg, hogy az ember (istenem, mennyire devalválódott közben a szavak értéke!) jobban éljen, érezze, hogy a szocializmus növeli méltóságát, élete értelmet nyer és kézzelfogható örömmel telik meg.

Hiszen a cél által vonzott és ihletett ember nélkül, aki ezt a célt már ma boldogságának fényében és megvilágításában látja, nem lehetséges a nemzet- gazdaság alapos átépítése, s elképzelhetetlen valamiféle új modell megvalósítása.