Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai

gányos kórót; az asszociációt az olvasóra bízza.

A természettudományos, társadalomtudományi és intellektuális műveltséganyag a ma embere számára megszélesíti a hasonlat- és képalkotás lehetőségeinek skáláját. S Duba él is ezzel: „A sötétségnek is megvannak a maga mozgó alakjai: világos körök, apró pontok, vonalak, parányi lények, amelyek leginkább a fonálférgekhez hasonlítanak ... mozognak, örvénylenek...“; „Török Péter álmai rideg kőzetek, a fiaié csupa izzó láva, mely térben és időben egyre előre folyik“; — „Vera tízéves korában már olyan ember, akinek magatartásával számolnia kell a társadalomnak, mert indulatainak utat keres mások élete felé“; ,,Tudna-e élni velem? Mint ember... Szerintem ebben minden benne van: ...Az ember szó gyűjtőfogalom"-, „Szép (ti. Zsuzsa). Érdek nélkül is, meg amúgy is szép ...“

Egészében véve is: az író a hagyományos és az újabb formák kereteiben egyaránt szerencsésen és adekvátan tükrözteti a modern embernek kifelé is, befelé is kiszélesedett, megtágult világát; s eszközei nem valamiféle elvont szépségideáit szolgálnak, hanem a mondanivaló pregnáns megértetését. És a siker igazolja az egyszerűség és tárgyszerűség nagy- szerűségét: ez a forma egészében és részleteiben is a tartalomhoz illő és a tartalomért való.

De nézzük azt, ami hátravan még: a szerkezet és a szerkesztés kérdéseit. Távol áll tőlem, hogy műfaji fejtegetést írjak a novelláról, ezt Fábry Zoltán sokkal illetékesebben megtette már (Harmadvirágzás, 239—294). Tőle idéznék ennyit: „A novella lezártságra tör első mondatával is, mely végig része és részese a pontnak“ \(271). És: „A novella pont, vég, lezártság“ (274). S végül: a novella „A lerövidítettség egy pontba, egy vonalba sürült egésze“ (287).

A hagyományos novellaszerkezet — legalábbis a túltengő, az uralkodó típusé — valami ilyesféle sémán futott: 1. bevezető környezetleírás; 2. a legmélyebb időrétegből induló s a legfrissebbig emelkedő, azaz lineáris elbeszélés; 3. poén. A pontszerűséget ebben az összefogottság jelenti. (Ellenpélda akad persze bőven, magyar és idegen egyaránt; de az korai formabontás, s a recept sokáig a fenti ) — Ezt a kialakult képletet a mi korunk töri végleg össze, főleg az idő felbontásával s az időrétegek összetolásával, regényben, novellában egyaránt. Persze nem épp ma kezdve. Már gyermekkoromból emlékszem idegenlégiós filmre (talán Kék csillag címen játszották, Garri Cooper volt a főszereplője), amely — akkor nagy megdöbbenésünkre — az előre

vetett véggel kezdődött (kigyulladt a teljesen k;halt erődítmény); s már az egyetemen találkoztam Virginia Woolf regényeivel, amelyekben felbomlott az idő: az egyikben összesűrűsödött, a másikban épp a végtelenbe tágult. De ezek még csak álcázások voltak, maga az elbeszélés tulajdonképpen lineáris maradt bennük, s az előre vetett vég vagy az időnek másfajta felbontása sem volt több reklámfogásnál. A mai időfelbontás más: az élet egy fordulóján ragad meg egy szűk metszetet, s a — rendszerint felkavart — emberi agy csapongó asszociációs törvényei szerint rángatja elő a múltból azt, ami, és annyit, amennyi ezt a fordulót objektíve előkészíti, szubjektíve magyarázza. S ez addig jó, amig a bonyolultság és életszerűség egyensúlyba tud kerülni benne, s persze amíg ez a formai megoldás funkcionális, a közlés hatását és hitelét szolgáló, nem pedig önállóvá szabadult, modoros formakényszer.

És persze amíg az időrétegek eseményekben és nyelvi megoldásban felismerhetők maradnak. (Mert például Szabó Magdának Az őz című regényét kétszer kellett elolvasnom: első nekifutásra rettenetesen zavart az, hogy a végéig nem tudtam: kinek beszél, hol, miért; s így néha azt is nehezen értettem: mit. S talán nem is csak én voltam így vele.)

Ami már most Duba Gyulánál a kezdéseket illeti: a hagyományosak, a környezetleírók is telítődtek nála valami különleges feszültséggel (Tükrök, Menekülők), különösen, ha előre vetítik a poént (A vénlány); — de az igazi hangot mégis azokban találja el, amelyekben „in médiás rés" rángatja az eseményekbe az olvasót (Halott a daru alatt; Sírás az udvaron; Idegen szem); esetleg már az első mondattal részesévé téve őt az eseményeknek, felvillantván előtte az idő, a tér vagy a cselekvő személyek leglényegesebb vonásait: „A közeledő vonat dübörgése már hallatszott, de lámpái fénye még nem törte át a ködöt“ (Elment a vonat); — „Mindhárman ötven év körüliek... Ketten zsákokba szedik a magtárban a gabonát, a harmadik meg ül a padlásfeljáró deszkalépcsőjén, cigarettázik, és nézi, ahogyan dolgoznak“ (Csendélet a magtárban); — „A városháza toronyórája éjfélt ütött" (Csillagtalan égen struccmadár).

Az indítás Dubánál mindig a legfelső időrétegben, a jelenben mozog; s oda ugrik vissza mindig a befejezés is. Kezdet és vég így összefog mindent, valóban pontszerűen, ha közben mélyebb rétegekbe kalandozik is. így megtalálható nála a hagyományos vonalszerű szerkezet mellett két másik is: egy hegyesszög meg egy fektetett parabola alakú, amelyeknek nyílásszélessége és mélysége novel-