Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Milan Pišút: A szlovákiai magyar költészet 1965-ben

bátorsága a lét minden alapellentmondásának felvetéséhez. Azonban a világ és a világ történetének magyarázása közben elvesz a tulajdonképpeni líra, s patetikus előadásnak enged helyet, mely aztán azzal végződik, hogy az értelem rendje minden még létező ellentmondást s embertelenséget megszüntet. Ezzel a leegyszerűsítéssel még azokat az erősen lírai helyeket is legyengítette, amelyek valóban felfedték korunk fájdalmait. Ügy tűnik, ezzel Bábi be is fejezte a lírai bölcselkedés területére tett kirándulását.

Tölt és szimmetria című kötetében Monoszlóy M. Dezső is filozofál, de más módon. Nem keresi az élet minden átfogó törvényét, sem ellentmondásainak és talányainak egyetlen kulcsát, az ő figyelme az emberre összpontosul. Ez a könyv erősen önelemző, s figyeli drámával teli korunk emberének változásait is. Módszerének lényege a rövid, de jelentőségteljes hasonlatok. Szintén nyugtalanságot fejez ugyan ki, s az ember elidegenedését, varázst és az illúziókból való kijózanodást, de egyidejűleg kiemeli azoknak az erkölcsi törvényeknek az érvényét is, amelyek az ember és a társadalom viszonyát meghatározzák. Nem kinyilatkoztatja őket, hanem feltételezi létüket. Emberfelfedező gondolatait új képekben s hatásosan felépített kompozóciókban képes kifejezni.

Cselényi László Erők című könyvében első kötetének fiatalos bátorsága után elégizmusba és balladizmusba csap át. Figyelmét hozzá közel álló konkrét emberek életsorsára összpontosítja, olyan sorsokra, amelyekről nemegyszer anonim s egyidejűleg az embertől idegen erők döntenek. Cselényi ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik — a személyi kultusz felszámolása után bekövetkező változásokra nem lévén felkészülve — egyszerre a nyílt kérdések szövevénye előtt találta magát s kényszerítve volt saját válaszok és új kifejezőeszközök megformálására. Verseiben ugyan nem használ interpunkciót, de mindez ideig még nem sikerült sajátos poétikát kialakítania. Hagyományosan vissza-visszatér első szerelmeihez, ifjúságának élményeihez, s ezzel egyfajta naiv stilizációjához is. Természetesen nem ez a „nagy témája“. Amit erőteljesen sikerült neki kimondania, az a magyar népet érinti. Ez már nem a boldog jelenbe torkolló kegyetlen múlt képe, hanem az iparban végzett munka, a falu és város ellentétének felbomlása, (ennek a hirtelen változásnak pozitív es negatív következményei), a meggyorsult közlekedés, a televízió stb. hatása alatt élő falusi embernek, teljesen új életérzésének s gondolkodásának a felfedezésére tett kísérlet. Itt azonban Cselényi áttér a mai életünkről szóló lírai epikára, a rapszódiára, az elégiára, a balladára. Ez itt már nem tiszta idill, ez az újkori tragédiákkal teljes élet, amelyet fiatal emberek otthonvesztése és erkölcsi elbizonytalanodása kísér. A szlovák költészet megszűnt a falut ebből az új szempontból figyelni, holott a falusi ember változásának folyamata ugyanolyan a szlovák, mint a magyar oldalon. Ügy tűnik, Cselényi az élet konkrétságának a látásában, s a mai emberrel, annak gondolkodás- és beszédmódjával azonosulni tudásban erős. A „literátori nyelv“ maradványai azonban még megakadályozzák a sajátos stílus kialakítását célzó kísérlet betetőzését.

Ozsvald Árpád negyedik kötetével (Földközelben) megkísérli a természetes, a civilizáció mechanizmusától még meg nem rontott ember tudatának visszaállítását, visszaadni neki a tárgyakra csodálkozás első, boldog örömét, a beszéd egyszerűségét, a szépség s az ember szemérmes tiszteletét. Ozsvald is az emberi egyéniség egészét rekonstruálja, amelyet szétvert a háború és következményei, tudatosítja magában azokat a tragédiákat, amelyeket nemzedéke átélt, s az emberekbe befészkelő bizalmatlanságot az ember iránt. A kiutat a tárgyakban s az érzéki realitásban keresi. Csendéleteket fest, s az utcán, vonatban szerzett napi élményeit írja le, mintha több költészet és értelem lenne bennük a feltételezettnél. Nem szereti a metafizikába torkolló gondolkodás kábulatát. Minden értékes, amit átélünk, ha közben tudatosítjuk felelősségünket az egesz emberiségért. „Mi nem verhetjük bilincsbe a halált, de rontó kezét lefoghatjuk mégis, hogy ne gyilkoljon oktalan a kába.“ Ozsvald nem keresi a képzettársításokat, nincs kedve a szavakkal játszani, pátosz nélkül vall a világról és magáról. A nyugalomért harcol nyugodt verssorokban, fegyelmezett, szinte klasszikus stílusban. Rövid verseiben fesztelenül vall annak a költőnek impresszióiról, aki tudja, hogy az emberiség újra és újra kénytelen az otthonhoz, a saját lényegéhez vezető utat megkeresni, hogy mindig lesznek új Odisszeuszok. Mindezek a szimpatikus reflexiók azonban egy régebbi poetika patináját viselik magukon, nem megráznak, haneT: inkább oktatnak.

Ebben az évben fiatal szerzők is jelentkeztek első kötettel. Inkább szerénységük, mintsem harsányságuk figyelemreméltó.

Kulcsár Tibor a „Pogány imádság"-bart mintha Ozsvaldhoz kapcsolódna, amellett benne van az ifjúság forrongása, az életbe és jövőbe vetett hit, s találunk itt új, mai formájú bátor szerelmi vallomásokat is. Faluról s utazásairól hozott impressziói képek a je-