Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - S. M.: Die Welt

részletes és alapos tanítása a pedagógiai főiskolákon és fakultásokon), a tanítók szak- képzettségéről (szigorúan el kell határolni egymástól az iskolák típusait és fokozatait s ennek megfelelően a tanítókat is, képesítésük foka szerint és tudásuknak megfelelően), a kollektív szellem ápolása mellett a tanítók és diákok egyéniségének fejlesztéséről (most dolgoznak az új nevelési és oktatási módszereken), az iskolák, irányításának új elveiről (iskolaügyi bizottságok), s végül a tanítók társadalmi és anyagi helyzetéről. A miniszter és helyettesei válaszoltak a felvetett kérdésekre, s egy sor problémára megadták a viszonylag megnyugtató választ, hangsúlyozva

persze, hogy bár az iskolaügy nagy elvi reformok előtt áll, ezek gyakorlati megvalósítása mégis az adott anyagi lehetőségektől függ, s bár az állam mindent elkövet, hogy az igényeket kielégítse, gyors és radikális változásokat a közeljövőben mégsem várhatunk.

A Plamen októberi száma közli Fábry Zoltán 1956-ban írott cikkét, amely a Fáklya című folyóirat kérdésére kereste a választ „Nyugati kultúra és koegzisztencia“ címmel. A Plamen- ban közölt cikk ízelítő Fábry Zoltán írásainak a közeljövőben megjelenő cseh válogatásából. Fábry írása magyarul a „Hidak és árkok“ című könyvben is napvilágot látott (SZSZK 1957).

Die Welt: Pletykagyűjtemény vagy dokumentum?

Bosszantó, ha az olvasót inkább az érdek’i, miért is íródott az előtte fekvő könyv, mint annak a tartalma. Az életrajz-irodalmat kedvelő francia olvasónak mindenesetre az az érzése, hogy Francoise Gilot festőnő „Életem Picassóval“ című könyve sem dokumentum- gyűjteménynek, de az élettárs objektív feljegyzéseinek sem tekinthető, sőt olvasása közben kellemetlenül érzi magát: mintha egy házaspár civakodásának lenne akaratlanul is a tanúja a szomszéd szobában.

Picasso maga egyébként sohasem törődött azzal, hallgatódzik-e valaki a szomszéd szobában, s a szenzációkra éhes képeslapok számára mindig hálás téma volt. Több asszonytól voltak már gyermekei, amikor 62 éves korában találkozott a 21 esztendős csinos festőnővel, Francoise Gilot-val. Tíz évig éltek együtt, és a festőnő egy lányt meg egy fiút szült neki. Aki egy kissé ismeri Picasso munkáit, ismernie kell Francoise-képeit (litográfiák, rajzok, olajfestmények) is. Most, szakításuk után tíz évvel, jelent meg ez a könyv a közösen eltöltött évekről „Pablónak“ ajánlva. Az eredetileg angol nyelven kiadott írás a „szerelem könyve“ jelzőt viseli, és megjelenése után hiába tiltakozott Picasso a bíróságon a francia kiadás ellen.

Pedig Francoise Gilot nem is közöl különösebb szenzációkat Carlton Lake angol újságíróval közösen megírt könyvében, az sem állítható róla teljes objektivitással, hogy bosszút akar állni volt szerelmesén — azaz kissé talán mégis?! Az az érzésünk, hogy egy még élő zseniális művész, bármilyen szélsőséges jelenség is, több tiszteletet érdemel. Hiszen Picasso, ha már a művészettörténethez is tartozik, még mindig a szomszédunk, akinek magánéletéhez egyelőre semmi közünk.

Vegyes érzelmeket kelt továbbá Gilot szerzői társasviszonya az angol Carlton Lake-kel. Az embernek önkéntelenül az a gondolata támad, hogy Lake átfésülte és csattanókkal

fűszerezte az eredeti Gilot-szöveget. Ezáltal a kimondottan művészi vonatkozású viták a könyvben dokumentáris értékük szempontjából nagyon is kétségessé válnak, a háztartásbeli cselédhistóriák pedig teljesen érdektelenek. Az is különösen hat az olvasóra, hogy a festőnő egy harmadik személy közreműködésével „tálalja fel“ a világhírű művésszel való intim kapcsolatait.

Azért a könyv mégsem tekinthető teljesen fölöslegesnek, különösen ha arra is gondolunk, hogy elérkezik majd annak az ideje, amikor a későbbi nemzedékek olvasói jobban tudják már mérlegelni, mennyi hihető el belőle, és mi tekinthető csupán szubjektív ábrázolásnak.

Végül mégis csak annyit, hogy Picassónak az asszonyokkal való közismert kapcsolatai, gyakran nagyon is rosszmájú megjegyzései és szinte féktelenül egocentrikus magatartása csak azt a régi igazságot bizonyítják, hogy a zseniket nem értékelhetjük az iskolásoknak szánt erkölcsi kódexszel.

(Die Welt der Literatúr)

A harag gyümölcse

(Az angol drámaírás Osborne óta)

Az első világháború és az azt követő politikai feszültségek Berlin és Moszkva színpadain erős aktivitással tükröződtek vissza, ugyanakkor Londonban csak a szórakoztató Noel Coward, majd Somerset Maugham és Arnold Bennett könnyebb fajsúlyú darabjai nyomán teltek a színházi pénztárak. Az egyedüli zseniális kivétel az ír Sean O’Casey, akit Angliában még ma sem értékelnek érdemei szerint, Amerikában minden bizonnyal nagyobb visszhangot keltett.

Egészen más helyzet alakult ki a sziget- országban a második világháború után, főként