Irodalmi Szemle, 1964

1964/3 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Petrőci Bálint: Határváros

„puritán realizmust“ sürgettem. Anna Seghers, Adam Scharrer, Ludwig Renn regényeivel szemben, melyek megalkotásukban — tehát tartalmi és formai egyezésükben — dokumen- tumerejűen hatottak — elmarasztaltam Gergely Sándornak moszkvai emigrációjában megjelent regényét: „Pereg a dob.“

Ezt írtam: „A seghersi és scharreri puritán realizmus után Gergely regénye — noha felgyűlt hang-, szín- és vérkavargás — színtelenül, vérszegényen és süketen hat. Ez az első pillanatban megdöbbentett: hogy lehet, mint lehet?! Gergely regénye célkitűzésében a max- szimumot adja, meg is oldja; tételét — a paraszti felgyúlás spontaneitását beágyazni a pártmunka realitásába — pontosan levezeti, magyarázza, illusztrálja — és a regény tény- valóságát mégsem érezzük... papirosszalagot érzünk, felfoikozást. hozzáadást és így — valósághamisítást ... Gergely regénye — ne fájjon és ne sértsen a szó — ponyvaregény lett. Ami ebben a regényben él, az elsősorban a tiszti különítmények szadizmusa... A falusi szegénység szürke valóságképét nem szabad középkori fáklyákkal kormozni és vérmámorral elködölni, nem szabad ezt elsősorban egy olyan öntudatos és a munkásmozgalom mindennapjával ismerős írónak, mint Gergely Sándornak, megtenni.“

Petrőci regénye más adottsági fokon, változott 'körülmények .között — hasonló alapállásból, rokon hangvétellel ismétli meg a Ger- gely-regény alaphibáját, valóságsekélyesítő szokványkönnyítését: a Horthy-szoldateszka regény-O'kkupáló elterebélyesedését.

Ama emlékezetes 1956-os október-végi napokon egy Ipoly menti határvárosban — a modellt egy Losoncra formált város adta — a magyar úri reakció is felüti a fejét: „a nagy esőben kibújik a gomba.“ Hangra kapnak é.s tettre készülődnek: üzenetet és Kőhiday őrnagy legényeit várják. A munkásmilicia azonban résen van, a küldöncöt elfogják, minden kiderül, a „most kezdődik a, most kezdődik"- táncra váróik hűvösre kerülnek. Röviden ennyi a történet, a regénykeret. A regénytartalmat emberek töltik ki, határozzák meg. A regény nem utolsósorban az emberábrázolás és a koratmoszféra művészete. Emberi jelképek, sorozata nélkül a regény nem adhat választ a kor társadalmi problémáira. Amikor az absztrakt művészet az emberábrázolás szükségét tagadja, amikor azt, mint a macska a forró kását kerüli: az embert — a problémahordozót

— kerüli, tagadja és szabotálja. Feladja önmagát, emberproblémáját: játék lesz és menekülés; de ez a játék a katasztrófanihilizmus gesztusa, és a menekülés az öngyilkosság re- signációja.

Petrőci emberei sematikus képletek. Ami a sematikus jelképet önmagán túlemeli, az Petrőci fantáziájának alakjain való felgyúlása. Túlexponál: túlhailmoz. Pillanatfelvételeket akar adni, frissen, rajtaütőn, hitelesen, de a kelleténél tovább időz tárgyánál, szituációjánál: élvezi, színezi azonban az előhívásnál a fény és a frissesség elfeketedett vagy elszürkült. Rájövünk: jelenítő módszere egyáltalán nem alkalmas ilyesféle adekvációra. Amit kapunk, az előre megszerkesztett egyszerűsítés: sablon-alkalmazás. Mesterkedés. A pillanatfelvétel hiteles realitásából állókép lesz: tabló. Álló figurák sablon-csoportosításával nem lelhet valóságot teremteni: mélyfelvételre vállalkozni. A mesterséges világítás színpadi képet idéz: alakok mozognak csupán és ágálnak. A regényatmoszférát színpadi reflektor pótolja.

íme, egy példa. Színhely: a határfolyó két partja. Az egyiken, mint passzív, de résen álló néző, a határváros szemle-útra jött kommunista polgármestere, Bodóné, a milicista, a csehszlovák határőrökkel; a másikon egy az eseményektől, a lehetőségektől megrészegedett, megvadult magyar földbirtokos, aki a vasvillás szövetkezeti tagok kíséretében, revolverrel a kezében szemmel, szájjal, füllel, orral, idegeivel, összes érzékszerveivel vonul ki földjét visszabirtokolni, kóstolni, ízlelni, ma- gábanyelni. Noha tudja, hogy ellenséges gyűrű veszi körül — a vasvillás szövetkezetiek! — szája szinte habzik a gyönyörűségtől, magabiztosan, győztes mámorban még a túlsó partra is átkiabál. Szájai, provokál mindkét oldal felé, és amikor egy szegény asszony leinti, egyszerűen lelövi, mire a szövetkezeti parasztok végre leütik, mint a kutyát! Ez az egész grand guignol — ez a vad, lehetetlenül valószínűtlen beállítás és csoportosítás — persze nem érhet el adekvát pedagógiai hatást. Visszataszítón valószínűtlenül ábrázolt kép nem adhat tanul-’ ságot. Könnyítés eredménye az egész: egy helyre, egy pontra, szinte színpadra koncentrálni egyetlen egy jelenetbe 1956 októberét! így aztán nem csoda, ha ez a panoptikumszerűség ellobban, mint a görögtűz. És nem hathatnak ilyen helyzetben az olyan eleve elsüke- tülő szavak, melyeket Bodóné az Ipoly másik partjáról kiált át: „Az élet a világ halad és jaj annak, aki megáll... Testvéreim! Az ember csak akkor válik igaz emberré, a maga urává,' ha leküzdi gyengeségét.“ Egy revolveres, vasvillás grand guignolba ilyen fenkölt szavakat nem lehet beledobni, belekiabálni! Itt grotesz- kül, lehetetlenül frázissá szürkülnek: önrna- gukba omlanak össze. Nincs helyük, szerepük.

Ugyanilyen könnyítés, ugyanilyen panoptikum-megoldás, amikor a határváros reakciósait