Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Dömötör Teréz: A könyv
Dömötör Teréz dokumentum-írásai, cikkei az évek folyamán szerte a lapokban, folyóiratokban jelentek meg, könyv alakban, összegyűjtve nem láttak napvilágot, és ezért nehezen hozzáférhetők. Igaz, hogy néhány írásműve tankönyvekben, válogatásokban szerepel, sőt vannak írásai amelyeket a sajtó, rádió ismételten is felhasznált. De kevés, és nem reprezentálja méltóképpen az írónőt. A munkásmozgalom e kipróbált, értékes tagjának és a munkásirodalom kitűnő képviselőjének mostani jubileuma lenne, gondolom, a legjobb alkalom arra, hogy könyvkiadásunk ezt a régi adósságát Dömötör Terézzel szemben lerója. Szúnyogsokadalom zümmögő kórusa köszöntötte a napnyugtát. A nádas, osincsáros vízmelléken a kubikosok munkazaja lassan elfogy. Mind kevesebb surrogás neszez a lapát és föld találkozásából. A kenetlen talicskák egymás után hagyják abba muzsikáló nyekergésüket, mintha nagy zenekarból hallgatnának el a hangok, ahogyan a talicskák gazdái fenékkel felfordítják őket éjszakára. A nádason könnyű szellő suhan át. A nádbóbiták a szél irányában, mintha megbeszélésre hajolnának egymáshoz — a szellő éleszti a vacsorát főző kubikosok tüzét, pirított hagyma illatát lopja magával távoztában. A mérnök, pálcájával csizmája szárát csapkodva, sétál el a guggoló kubikosok mellett: — No, beforog a vacsora, emberek? — kérdezi unottan, csak hogy mondjon valamit. — Rászolgáltunk, itt az ideje — mormolja az egyik kubikos a választ. — Mit tekereg ez még most is itt? — néznek utána mogorván. — Ebből is tüzes ember lesz holta után, elkárhozott lélek. Ha nem ügyelnénk, ugyancsak vékonyan fogna a plajbásza a mi kárunkra ... Antal bácsi bekattintja bicskáját, végigtörli bajuszát és elindul a többi után a víz partjára, bográcsot mosni. A már vissza felé tartóknak mond valamit, halkan, mert a vízpart természete, hogy messze vinné a hangos szót. Messzebbről, a sötétben, kubikba összeigazított földrakásnak tartaná őket az ember, ahogy összeülnek. Antal bácsi, aki vasárnap a városban járt, mondja a mondandót, mintha új „hegyi beszédet tartana új, nagy tanulságok idején. A sors bírájának hangján mondja ki a nagy szentenciát: — Hallgassátok meg! Mert, miről van szó, emberek?! Nincs földem! Nincs földed! Nincs földünk! Nekik van földjük. Sok! Tízezer holdnál is több. Hol itt az igazság?! A mi sorsunk csak az országút mérése legyen a talicskák kerekével?! Tízezer kilométernél is többet, mindig messzebb a családtól?! Lesni, hogy kinek köllünk?! A kubikméterektől függjön az életünk? Látjátok, — és belső zsebéből vékony kis könyvet húzott elő — még egy grófnak is föl mert ágaskodni a lelkiösmeret! Hát akkor mi?! Nem kötelességünk-e magunkért kockáztatni? Vagy a készet várjuk? Gyötrelmes sóhajok hördülnek első válaszképpen Antal bácsi kérdéseire, bele a nád susogásába, mintha az haza vinné asszonyhoz, gyerekhez... — Hol kell kezdeni, te Antal ? — hangzik el az első kérdés. — Ki hol! Egyik az elejin, a másik meg a folytatásán. Hát nem istenkedtünk már eleget róla?! Magad is tudod! — Vagyis ebből azt kell megértenünk, hogy érik az idő, és föl lehet majd osztani a földet — mondja ki egyenesen Kocsis Laci. Éltető csend sűrűsödik a csoport körül. Dömötör Teréz a könyv
