Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Horváth László: Érdekes ember

— Munkácsi ládája volt, ő festette rá ezeköt a virágokat asztalosinas korában — mutatott rá, olyan kis simogató kézmozdulattal, anélkül, hogy hozzáérne, és máris beljebbkerülünk egy barátságos kis csupafény szobába, faragott székek, asztal, lóca, rokka, motollák kenderkendőbe ágyazva a falon és kis virágrajzos, vlzfestékkel festve. Nézegetem, mellémlép, karonfog:

— Ez édesanyám kezemunkája. Talán vagy kétszáz esztendeje szakadtak ide őseim Vágújhely környékéről. Ismeri a Vág völgyét? Nové Mesto nad Váhom

— és szlovák nyelvre fordítja a szót.

— Jól beszéli a szlovák nyelvet, — állapítom meg.

— Minden emberrel az anyanyelvén beszél, ezért szeretik a környéken — teszi hozzá kísérőm — ezért bíznak benne, ezért is bízzák rá régi emlékeiket,, öröklött emléktárgyaikat. Tudják, hogy a mesternél nem kallódik el, s ki tudja, talán egyszer egy kis néprajzi gyűjtemény lehet belőlük.

— Az a baj, hogy keveset tartózkodunk itt a Kőrös partján, talán hat hetet évente, pihenni járunk ide e kis remetelakba — szabadkozik mosolyogva

— azután Pest, készülődés a tárlatra, és Párizs...

— Párizs ?

— Párizs, félévet ott töltünk minden esztendőben.

Valahonnét előkerül az asszony, szép, mosolygós feketehajú, halkszavú mü- vészfeleség. Apróságokkal bíbelődő háziasszony és ihlető, inspiráló múzsa egy- személyben. Feketekávé és vermut kerül az asztalra, no meg valami pazar, kemény kolbászspecialitás ...

— Nyugodtan eheti kenyér nélkül is, annyira tömény, ilyent nem talál egyhamar.

Aprósütemény, ... képek, rajzok, vázlatok kerülnek elő azután.

— Először ezt nézze meg — és kezembe nyom egy albumot.

— Szerelemkereső — olvasom fennhangon a címét és ránézek.

— Szerelemkereső, de békét, nyugalmat, boldogságot is keres ő — nyomta meg kissé a mondatvégi kínrímet és kedves, szarkasztikus mosollyal magára mutatott.

Lapozgatom az albumot. Kezdetben csak a modern formákat látom, lassan rajzanak ki belőlük a gondolatok. Nyugalom, vágyak, remények, fejlődés, távlatok, rettegés, iszony, háború, .élelem, munka a romokon, majd ismét ébredező vágyak, remények, ölelések, szenvedélyek, sikerek, balsikerek örvénye.

— De hiszen ez egy képdráma — mondom kétkedőn, — egy ember vagy emberek élete, tragédiája, felemelkedése, bukása.

— Az is lehetne, de nem az, csak szerelemkereső, békét, nyugalmat, boldogságot kereső — ismétli halkan, mintegy magának mondja — persze régi alkotásom, már azóta ...

— ... és megtalálta? — kérdem.

Nem válaszol, két-három szippantás, fűszeres keleti dohány illata úszik a levegőben, pillanatnyi csend támad. Az ablakokon ismét esőcseppek koppannak. Künt elfoglalta a világot az éjszaka. Itt a szobában megállt az idő, sőt egy emberöltőt visszacseppentünk a múltba. A harmincas évek megmaradt alkotásait nézegetjük, amikor Ruzicskai még Derkovics előtt kereste a munka és munkás pozitív ábrázolását, a munka dicséretét akarta megfesteni, lendületét, életet formáló ütemét. Az emberi humánum szerelmese és megszállottjaként mutatkozik be az ecsetvonások közvetítésével, szépen hangzó szavak nélkül. Nehéz út ez, sok buktatóval, felemelkedéssel, kétséggel és bizodalommal teli.

Majd a Vengria (Magyarország) nevezetű orosz nyelven kiadott, képes, reprezentatív folyóirat egyik példányát mutatja, amely részleteket közölt Ruzicskai: Történelem ceruzarajzokban című szatirikus munkájából. Sok nagy esemény, kj{5 ember szemével, mindig egy kis detail hozzá a mi mindennapi életünkből, sok értékes emberi meglátással, amelyekben ott csillog valami utánozhatatlan derű, enyhe gúny, s egy kis grimaszos, mindent okosan értő mosoly.

— Persze, ez csak kis része az egésznek — mondja halkan és szerényen. — Alumíniumklisék készülnek belőle és megjelenik nagyított és kicsinyített formában is. Ha kész lesz, majd küldök.