Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - FIGYELŐ - Jaroslava Blašková: Fehér harisnya
Aztán hozzájuk költözött a kocsivezető, mama nem járt többé munkába, egy ideig beteg volt, a villamosvezető után jött az a sörgyári álak, aki úrnak hivatta magát és sétapálcával verte Luciát. Még mindig a rózsaszinű ruhában járt, a ruha csupa folt volt, ujja elszakadt, két gombot Sárközi Aladár tépett le. Akkor is ősz volt. A többi gyerek szvettert hordott, és a beképzelt Molnár, a legjobb diák megkérdezte: — Miért nem vesz az anyád ballonkabátot? A tanítónő is ráorditott: — Mi van a fejedben, Atalos? Szecska? Aztán Fedora néni magához vette. Lucia megállt. A békák ordítottak, az ég olyan volt, mint a szűrő, lyukak helyett tele csillagokkal. Szembe jött az éjszaka, hideg volt a keze, nyirkosán kapott a. nyakához. Lucia ráordított: — Te fekete tehén! Ha így ráordítanak a sötétre, egyszerre elveszti névtelenségét, mert ordítozni csak élőkkel szoktak. Ha az éjszaka elvesztené nyugalmát és szintén szitokkal válaszolna, Lucia egyszerre otthon érezné magát, nem félne semmitől. — Eredj innen! Takarodj! — Nyomorúságosán csengett a hangja, alig ejtette ki a szót, máris elnyelte a sötét. Még a békák is elhallgattak. Lába alól elveszett az út. Nedves fűben botorkált, a fűszálak érdesen simogatták lábszárát, majd megőrült az undortól. A fűben bogarak, giliszták, pondrók lapultak, biztosan ott volt a halott katona keze-lába is a mama nótájából: — Fehér lábát kilógatja a vízből a nedves partra. Kinyúlik keze a rétre, mintha friss virágot tépne. A Duna, jobban mondva a tó úgy cuppogott a part mellett, mintha sikamlós testű állatok vernék orrukat az agyagba, és Lucia fütyörészni kezdett. Mintha repedt sípba fújna, a résen át kiszökött a hang, csak a félelem maradt. Aztán gitárt hallott. A sátrak felé nézett, de a fények eltűntek. Sűrűség fedte a partot, ilyen rengetegben csak zsiványok és huligánok bujkálhatnak. Tudta, huligánok tanyáznak errefelé. Ők verik a gitárt. Ide jár a galeri a Zsizska-utcából, meg a váraljai Bandzsi- banda, amelynek a vezére Aladár, Sárközi Aladár, a híres Strici, madarak, boltvezetők és magányos lányok réme. Ezen a nelyen keskeny öblöt eresztett a tó, a partra mintha bundát terített volna a sűrűn burjánzó füzes. A bokroktól nem lehetett látni a vizet. Lucia az éjszaka kékesfekete pókhálójában vergődött, majd meghalt, annyira félt a sötéttől, állatoktól, ijesztő kísértetektől és rossz emberektől. Ekkor történt: közvetlenül előtte, ahol legsűrűbb volt a sötét, buffant valami: — Bu bu bu! Hátraugrott, blúzához kapott, ahol der- medten hallgatott a szíve. Tárt mancsú szörnyeteg közeledett feléje. Egyfolytában buffogott: — Bu bu bu! Szörnyű pillanat volt, tompa iszony, amely után nem következhetik más, csak a fekete halál. — Mit keresel itt, kísértet? — kérdezte a buffogó. Luciát csodálatosan megnyugtatta, hogy a szörnyeteg anyanyelvén beszél, s ráadásul kamaszosan ugrál a. hangja. Észrevette, hogy nem is olyan koromfekete. — Kísértek, —• bökte ki. — Csau, kolléga! Fedora néni azt szokta mondani, hogy az ijedtséget ki lehet köpni. Ha nem köpik ki, elpárolog. Lucia köpött egyet, s ahogy a babona előírja, háromszor elmondta: — Pfuj, pfuj, pfuj! — Jól megijesztettelek, mi?! — Pokolian. A sötét körvonalakból egy fiú nyaka és feje bontakozott ki, fején valami fura dolog ült, alighanem csiga, vagy talán sombrero. A fiú nem lehetett több tizenöt évesnél. Lucia lefogadta volna, hogy szeplős az arca. — A gitárosokhoz tartozol? — Világos. Csakhogy ... — Mi baj? — Ugyan ... kissé összevesztünk a fiúkkal. Most reggelig várhatok a vonatra. — Hát ez klassz! — Tudom, csillagok, reszket a hold a tó vizén és így tovább. Csakhogy nekem tele van vele a cipőm. Beléptem az öbölbe. Lucia rekedten felnevetett: — Én legalább százszor beleléptem. Nem ismerem itt ki magam. — Hol horgonyzöl? — A táborban. A sátortáborban. Tudod, hol van? — Világos. Minden vikendre idejárunk a fiúkkal. Csakhogy most egy kicsit hajba kaptunk. — Miért?
