Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - SVÉD ELBESZÉLŐK - Lars Hildingson: Gideon

vége a télnek. A fa erősen imbolygott, de Rune tudta, hogy ez nem veszélyes, mászott ő már azelőtt is. Itt jóval erősebben hallatszott az erdő zúgása, mint ott len a földön. Ügy suhogott itt, mint amikor a préri fölött száguld a szél.

— Elég már, — kiáltotta Gideon.

Rune erősen ráhúzta a kötelet — még szívesen mászott volna feljebb egy kicsit, hogy megmutassa, nem fél —, arrafelé hajította a kötélcsomót, amerre Gideon mutatta. A kötél, mint egy hosszú kígyó, úgy nyúlt le a földre a fiatal fenyőik között oda, ahol azok egész ritkán álltak.

Aztán nekikezdtek fűrészelni. Gideon megmarkolta az ácsfűrész egyik fogantyúját; Rune pedig a másikat. Amikor a fűrész lapja teljes szélességében elmerült a bevágásban, megpihentek.

— Le ne feküdj, hogy meghűlj, fiú — figyelmeztette Gideon.

Amikor a fűrész már majdnem átért, Gideon bevert egy nagy éket és kihúzta a kisebbik feszítő éket, amelyet előbb ütött be. A fenyő most jó irányban hajlott, de nem úgy festett, hogy le akar dőlni.

— Te húzd a kötelet, én pedig innen nyomom meg.

Rune a vállára hurkolta a kötelet és teljes erővel húzta. Akár csak egy lasszó lett volna, amellyel megfogta Buckle fehér csődörét. Megroppant a nagy fenyő gyökere, s úgy állt, mintha töprengene, de aztán ott maradt a helyén. Szökellve jött Gideon, ő is megragadta a kötelet, s aztán zúgva dőlt feléjük a fenyő. A kötél elég hosszú volt, úgy hogy# nem kellett félre ugraniuk. A ropogás után, amikor az utolsó gyökérszál elpattant, s amint elhalt a robaj, amikor a fa földet ért, csodálatos csend lett. Mint amikor egy vadászgép lezuhant, gondolta Rune.

Mindegyik fenyőcsemete megúszta, egy-két ág letört ugyan, de valamennyinek a csúcsa sértetlen, imondta Gideon elégedetten. Ezt jól csináltuk. Most megisszuk az uzsonna-kávénkat. Eriggy, hozd ide a hátizsákot’, amott van az egyik borókabokornál.

Lecsücsültek a fatönkre és Gideon előszedte az elemózsiát a hátizsákból. Ott volt a termoszuk, benne kávé, és egy pár nagy, jókora szelet vajaskenyér, hússal és sajttal. Gideon felvette a bekecset, Rune pedig megkapta a bőrkabátot, amelyet Gideon tartaléknak hozott magával. Félő volt, hogy így kiizzadva megfáznak, reumát kaphatnak.

így döntötték ki egyik fát a másik után; látszott a napon, érződött a levegőn, hogy nemsokára este lesz.

— Még azt a vén óriást is le kell szednünk, mielőtt vége a napnak, fogd és csavard össze rendesen a kötelet és vidd magaddal, én pedig a másikat viszem.

— Meglesz.

Rune összetekerte a lasszót és ügetett Gideon után, fel a domb legtetejére. Ott állt egy magas fenyő, jóval nagyobb, mint azok legnagyobbika, amelyeket eddig vágtak ki, ma délután. Sűrűn álltak körülötte a facsemeték.

— Pont keletnek fektetjük, arra teszi a legkisebb kárt. Ez lesz majd az igazi erőpróbánk, éppen nyugatra akar dőlni. — Gideon felállította a létrát.

— Rendben van a köteled?

— Minden rendben.

Rune oly magasra mászhatott, amennyire csak mert, Gideon egy szót se szólt. Most rábízta Runéra. Megállt a szél, Rune nem izzadt már. Időnként, amikor egy faág arcon legyintette, úgy érezte, mintha fagyosak lennének a tűlevelek, s fázott a gyantás keze. Vörösen bukott le a nap az alkonyaiban és most csak a fák csúcsát világította meg.

Majdnem keresztül vágták.

— Menj és húzd meg, én pedig megnyomom.

Gideon egy hosszú rúddal nyomta, ügyesen fabrikálta meg. Patkószöget vert az egyik végébe. így meg tudta akasztani egy kicsit a rudat a sima fatörzsön, s jobban kihasználhatta az erejét. Ügy megemelték a fát, hogy az egyenesen állt, készen árra, hogy kelet felé dőljön.

— Na, még egyet, aztán dől, — kiáltotta Gideon. Abban a pillanatban megcsúszott, elejtette a rudat és elesett. Rune érezte, hogy az óriásfenyő magával rántja a kötelet. Hiába erőlködött, úgy látszott, mit sem használ. A fenyő könyörtelenül visszament, s a kék térségnek ugyan arra pontjára mutatott, amelyet idestova kétszáz esztendeje vett célba. Ám csak egy szempillantásig. Először lassan, majd egyre gyorsabban dőlni kezdett, egyenesen nyugat felé.

— Hova lett Gideon? — Ott van. Már feltérdelt, nyilván elvesztett valamit, azt keresgélte. Rune megdermedt a rémülettől, mintha csak álmodott volna. — Gideon — kiáltotta, de olyan gyenge volt a kiáltás, hogy maga is alig hallotta. Végre megszabadult a görcstől és felkiáltott: Gideon, dől. Gideon felpillantott, egyszerre talpon termett és néhány lépéssel hátrább húzódott. Hatalmas robajjal zúdult le a fenyő. Rune látta, hogy Gideon is elterült a földön, aztán minden elcsendesedett. Szinte nem mert odamenni és megnézni, hogy mi történt. A hatalmas törzs mellett, ott, ahol az első ágak után bütykök álltak ki, ott fe-