Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - SVÉD ELBESZÉLŐK - Per Erik Rundquist: Löncs szünet

nak, a rágás, nyelés. És valahányszor egy villa a tányérhoz koccan, vagy az étkező teli szájjal a pincért hívja — az óra ütni kezd... Csak ott lehetne az ember, akár mint kenyérdarabka, cigarettavég ... de ott lehetne a gyufa sercenésében, amikor a skatulyán végighuzzák, vagy villa, kés, tányér lehetne... kéz, amelyik a villát a szájhoz emeli... vagy száj ... pincér, aki a falnyíláson bekiált... falnyílás, amelyiken a pincér bekiált ... vagy a lány, aki a tojáslepényt behozza . . . egy szelet pirítottkenyér, kisfiú, vagy a kisfiú anyja, aki az áruházban játékot vásárol, a szép nagy áruházban, amelyiknek a kapujában a nyájas törpe áll. Vagy apuka lehet­ne, aki löncsre nem jön haza, de ebédre otthon lesz... Ilyenkor délelőtt a városban étkezik... az emberek mind étkeznek most, a löncsöt senki se mulasztja el. Egyik a vendéglőben, másik otthon... vagy azt eszik, amit hazulról hoztak, de mind esznek Ügy érezte, ő sose étkezett életében — legalábbis így nem. Egyáltalában nem evect így, csak azért, mert enni kell. Szabadon, a többivel közösségben, a többit folytatva, a mindennapiak mozdulataival. Egyáltalában mikor volt ő ember, aki eszik? A gyil­kosság előtt bizonyosan nem. így bizonyosan nem ... és azután sem. Hogy leüljön enni. mikor élet és halál van a kezében, csakazért, mert az szükséges. Óriási dolog lenne ezt átérezni egyszer, ezt a szükségességet, az egyetlent a világon. Attól megnyugodna. Átérezni a gyomor-diktálta szükségességet, amely az óraütéshez igazodik, az előbbit folytatja és újra, meg újra elüti a következőt, zörgéssel, kongással, kakukkolással vagy tányércsörgéssel és főpincérrel, aki bekiált a falnyíláson a fehérköpenyes sza­kácsnak, pecsenye, kávé és dohányszaggal, az ételek és étkezők közösségében.. . Zsebkendőjét kereste és végre megtalálta a nadrágzseb mélyére csúszva kemény gom­bóccá gyömöszölve. Foszladozott a széle. Kétségbeejtően gyűrött volt, mikor kibontot­ta, nem frissen vasalt, tiszta zsebkendő, amit az ember leteríthet az asztalra, hogy rátegye a tányért. O, ha asztalnál ülhetne, sokadmagával, körülülhetné az asztalt, közös ételt: az élet ételeit, óraütésre, folytatva a tegnapot. De miért nem szólnak már valamit... miért csak állkapcsukat mozgatják, meg a ke­züket a késsel, villával. „Mert ez szükséges.“ A másik szükségesség soha fölébe nem kerekedhet ennek. Hacsak egy szót szólnátok hozzám, amíg az ételt rágjátok, én is közibétek tartozék. Csak egy szót és összébbhúzódtok, helyet szorítotok nekem, ott ülök én is veletek az asztalnál és azt eszem, azt iszom, amit ti... nem, nem ... csak a közösségetekből eszem és iszom. Az nem kevesebbedik ezáltal, az növekszik. Mind nagyobb adagokra oszlik. Újra ott van, visszatér és a visszatérése békességet hoz ... ... de ti már réges-régen isszátok ezt a békét, — és eszitek. Cirógatjátok a gye­rekeket, ígéritek nekik a karácsonyi örömöt, amely újra meg újra eljön, a nagy játék­üzletek nagy közösségében, békességében éltek és réges-régen újra meg újra asztal­hoz ültök és esztek.^ A zsebkendőjét nézte. Lucskos volt, csak egy csücske maradt száraz. Megtörölte a homlokát, érezte, ahogy dagad, lüktet az ér a halántékában. Egyes egyedül volt. A nagy közösségben, valahol az ő világán kívül az emberek vendéglői asztalnál ülnek, vagy otthon esznek, vagy azt eszik, amit becsomagoltak maguknak, de együtt, közösen. Az idő rág... A közösség is rág ... A szükségesség, a félelem, a gondolat, biztonság, törvény is rág ... Löncsszünet. Azok esznek, ő meg egyedül van. Őröl, őröl az állkapcsával, úgy, hogy szinte sajog. Torkában ott a kemény csomó, a kitagadottság féléimé és nő, egyre nő, mennél tovább esznek azok és nyelik egyik falatot a másik után, mialatt az ő gyomrát összerántja a görcs, pedig üres. Ö, ha velük ehetne, velük ülhetne az asztalnál. A biztonság, a szükségesség asztalá­nál. Ez az egyetlen, a vissza-visszatérő szükségesség. Nem a másik, amelyik végetér és aztán nem rág többet soha... Kiegyenesítette hátát, szemével az ügyvédjét kereste. Valamit mondani akart, de csak őrölt az állkapcsával, szólni nem tudott, fejét előre lógatta, nagyokat nyelt: — Még mindig .. azt hiszik, még mindig esznek? Hirtelen megmerevedett, gyorsan körülnézett, kezét a szájára tapasztotta, előregör­nyedt, majd oldalra és hátra. Pár órával a löncs után, déli tizenkettő körül az esküdtek végre megállapodásra jutottak és kimondták, hogy a vádlott gyilkosságban bűnös, tette a legszigorúbban bírálandó el, enyhítő körülmények nincsenek. G. Beire Margit fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents