Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - A fasizmus lengyel tükörben

a fasizmus lengyel tükörben

A fasisztaellenes irodalomban Stanislav Wygodzki eddig megjelent kilenc elbeszélés- kötetével és Szívem testvérei című kisregényével előkelő helyet vívott ki magának. Most, hogy a magyar olvasó Zenés üdvözlet címen összegyűjtött, válogatott elbeszéléseit kapja a kezébe, megértjük otthoni nagy népszerűségét és megértjük azt is, miért került az emlékirodalom művelőinek élsorába.

A kötet tizenöt elbeszélésének csaknem minden eseménye a német megszállás idején játszódik le, és vagy forradalmi harcokról vagy a teljes megsemmisítésre ítélt lengyel zsidóság mártíromságáról ad tükörképet. A felszabadulás óta nem egy lengyel mű — film, regény és dráma, emlékirat és napló — adott hírt a nácizmusnak lengyel földön megnyilatkozott kegyetlenségeiről; ismerős úgyszólván minden mozzanat, amit Wygodzki a szenvedő fél oldaláról nézve az olvasó elé tár, mégis sok minden az újdonság erejével hat; az ismétlődő, raffinált kegyetlenségek képeiben, a Herrenvolk végtelen öntelt magatartásában mindig akad valami döbbenetes, lélegzetállító új vonás, melynek művészi megrögzítése az élményírót kiemeli az átlagból és a szépírók élére állítja. Bizonyára nem tévedek, amikor a jeles művészi megformáláson túl Wygodzki prózájában az újat és eredetit abban látom, hogy felelősségteljesen, mély etikai tudattal beszéli el mondhatatlanul komor, nyomasztó történeteit.

Európa „újjárendezésének", a német élettér megteremtésének egyik fasiszta alaptétele, hivatalos programpontja a lengyel értelmiség rendszeres kiirtása mellett a zsidóság teljes megsemmisítése volt. Eszközeiben a fasizmus nem válogatott, a tömeges mészárlásban túltett mindenen és mindenkin: a spanyol inkvizíción és Dzsingisz kánon, gyarmatosítók mészárlásain, fajok és néptörzsek kürtőin. De a iegkegyetlenebb ott volt, ahol védtelenekkel került szembe, s tehetetleneken tölthette ki haragját.

Az olasz Curzio Malaparte a faji fensőbb- rendűségben lengyel földön elkövetett gaztetteknek lelki rúgóját a félelemben látja. Kaputt című írói számvetésében a gyilkosságok okát, a fasizmus kórképének legelszörnyesztőbb tünetét így elemzi:

„Sehol Európában nem láttam olyan pőrének, olyan lemeztelenítettnek a németet, mint Lengyelországban. Hosszú háborús tapasztalatom meggyőzött arról, hogy a német fél a tehetetlenektől, a gyengéktől, a betegektől... Ami a német kegyetlenségre, a leghidegebb fejjel, a legmódszeresebben, legtudományosabban kiagyalt gaztettekre sarkallja, az a félelem. Félelem az elnyomottaktól, a tehetetlenektől, a gyengéktől, a zsidóktól. És bár mindent megtesz, hogy palástolja rejtelmes „félelmét“, mégis mindig végzetszerűen, beszélnie kell róla, és mindig a leglehetetlenebb pillanatokban, főleg asztalnál: ahol a bor vagy az ennivaló hatására, vagy magabiztosságában, ami abból fakad, hogy nem érzi magát egyedül, vagy azért, hogy önkéntelenül is bebizonyítsa magának, hogy nem fél, felfedi magát a német, éhínségről, kivégzésekről, mészárlásokról beszél, s mindezt beteges élvezettel, ami nem csupán haragjáról, féltékenységéről, gyűlöletéről, hanem elképesztő elvetemültségéről is lerántja a leplet. Az elnyomottak, a betegek, a gyengék, a tehetetlenek, az öregek, az asz- szonyok, a gyerekek rejtelmes nemességét ismeri, átéli, irigyli és féli a német, talán minden más európai népnél inkább. És bosszút áll rajtuk..

Mit tud ehhez a kíméletlennek tűnő, de nagyon találó, igazságos ítélethez és elítéléshez a költőként induló, majd prózára áttérő Wygodzki, a forradalmi mozgalom közkatonája hozzátenni ? Nem vitás, hogy Wygodzkynak sikerült hozzátennie azt a pluszt, amit a kapitányi rangban szabadon járó-kelő és véleményét merészen kifejező Malaparte nem adhatott meg: a testileg-lelkileg megnyomorított, szenvedő ember személyes élményét és valőságlátását, a fájdalmakból fakadó engesztelhetetlen, de igazságos gyűlöletét, a forradalom eszméinek elkötelezett ember hitét és rendíthetetlen bizalmát az eszme győzelmében. Szerencsére Wygodzki nem fejezi ki ezt jel- szavasan, deklaratív szólamokkal, de hitét és bizalmát ott érezzük minden sorában, puritán látásmódjában, a történések nagyerejű expresszív hangjában és mesteri emberábrázoló képességében. És hozzátette a részvétet is, a belülről való látást, a belső emberi hozzájárulást, amely elvezeti hősei szenvedésének,