Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Nem így változnak az idők
svéd elbeszélők A második világháború befejezése után Svédország újabb gazdasági fejlődés útjára lépett. Megszületett a „jóléti állam“, amely anyagi jólétet nyújt a lakosság egyre szélesedő körének. Ám ahogy növekszik az anyagi jólét, úgy kerülnek előtérbe az irodalomban is a jólét árnyoldalai, az anyagiakkal nem pótolható hiányok. A háború befejezésének évében lát napvilágot a textilmunkásból íróvá lett Folke F r i d e 11 első nagyobb regénye, amely az 1948-ig megjelent további két kötettel együtt úttörő jellegű trilógiát jelent a mai svéd irodalomban. A munkásírók ugyanis korábban javarészt ifjúságuk éveit, a tízes-harmincas évek proletárjainak életét, küzdelmeit elevenítették meg. A gazdasági fejlődés éveiben, az ipar fellendülése és a munkásosztály élet- színvonalának ebből következő emelkedése idején aránylag kisebb hatású volt a múlt emlékeinek felelevenítése. Folke Fridell e három regényben — és azóta is megjelenő műveiben — a jelent — jóléti államot elemzi. Nézete szerint az anyagi jólét bizonyos fokának elérése után a lelki, szellemi jólét megvalósítására kell törekedni. A szakszervezeti mozgalom alapján álló Fridell regényeinek hősei arról beszélnek, hogy a munkások joggal követelnek beleszólást a gyár irányításába, az ország ügyeinek intézésébe. Folke Fridell világnézete sok pontban eltér a marxista felfogástól, a szovjet és a népi demokratikus gyakorlat tapasztalataitól, az állam- és iparszervezés jelenlegi elveitől, munkássága ennek ellenére igen jelentős irodalmi és társadalmi szempontból egyaránt. A számbelileg egyre gyarapodó munkásirodalomból egy másik jellemző mű kívánkozik még megemlítésre. Az 1929-ben született Kurt Salamonson eddig öt munkástémájú regénnyel jelentkezett, amelyek közül talán az 1962- ben megjelent Skiljevägen (Válaszút) fejezi ki legjobban a szerző és nemzedéke egy részének gondolatait. Salamonson ugyanis élesen támadja a szakszervezetet, amely nem a dolgozók érdekeit védi, hanem a funkcionáriusok paradicsoma lett. Szerinte a harc most ne a tőkések, hanem a tagság fejére nőtt szakszervezeti vezetők ellen irányuljon. Fridell és Salamonson példája is mutatja a munkásmozgalminak, sőt proletárnak mondott mai svéd irodalom eszmei problémáit, egyben az egész társadalom gondjait. És még egyet, ami — függetlenül az eredménytől és az eszmei hovatartozástól — becsületére válik a modern svéd irodalom jelentős részének. Ez pedig az érdeklődés az ország ügyei iránt, a benneélés a korban, a mába fordulás, a mához szólás, egyszóval olyasféle feladatoknak a megvalósítása, amelyeket — természetesen más társadalmi körülmények között és más célok érdekében — nálunk tűz a művelődéspolitika az irodalom elé. Ez az érdeklődés nem csupán a munkásírók sajátja s a „hozzászólás“ nem mindig hagyományos irodalmi módszerekkel történik. A jóléti állam, a tervezés, az ifjúság, a falu-város viszony, a társadalomszervezés kérdései szépirodalmi témák is. Svédországban sok író cikkezik, előad, röplapot is ír ezekről a problémákról, mint ahogy a nagypolitika az atomveszély sem hagy közömbösen igen sok svéd írót. t A jelennel való foglalkozás, a ma kérdéséseihez való hozzászólás sajátos formája az 1953 körül megindult újprovincializmus is. Újnak azért mondják, mert a svéd irodalomban nem ez a falu felé fordulás első hulláma. Száz év óta nagyjából minden nemzedék azzal kezdi — főleg a paraszti származású írók —, hogy gyermekkora, szülőföldje élményeit, életét, eleveníti meg. A század irodalmában legutóbb a húszas években volt ilyen provincializmus, Wilhelm M o b e r g, akinek kivándorló tetralógiájából három kötetet már a magyar közönség is olvashatott, a dél-svédországi Smolandot vitte be a svéd iradalomba. Végeredményben Ivar Lo-Johansson is egyfajta provincializmust képviselt, csakhogy ő — ha írásainak színtere legtöbbször Söderman- land is — a zsellértémát általánosabb érvényűvé emelte, többet adott és ad, mint helyi érdekességek folklórisztikus leírását. A mai új provincializmus nem sokban különbözik a korábbi — nevezzük talán a mi irodalmunkból ismert névvel — népies áramlatoktól. Sajátos jegyei elsősorban külsődlegesek. Azaz: földrajziak és nyelviek. Az újprovin- cialista csoport legismertebb alakja, Sara Lidmann, például Västerbotten tartományba helyezi regényei cselekményét. A másik, ugyancsak újnépiesnek mondott író, Ake W a s s i n g, upplandi származású, sok írásának ez a tartomány a színhelye. Ugyanígy megvan szinte minden jelentősebb tartománynak a maga — természetesen legtöbbször Stockholmban élő újprovinciális írója. A másik sajátosság a nyelv. Pontosabban a tájszólás használata. Sara Lidman, de a többi újprovinciális író is szívesen használ erősen népi színe-
