Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Nem így változnak az idők

országon ritkaság számba mentek s nem kispolgári, de kifejezetten nagypolgári attitűdöt sugalmaztak) Jancsó fia nem tud beleilleszkedni az őt körülvevő változó időkibe. Magát konzervatív demokratának tartja, de ez egyáltalán nem zavarja abban, hogy a dogmatikus korszakban Angliában élő Dorsay orvos barátjával megszakítsa a levelezést, (az ezzel kapcsolatban sajátmagát kompromitálló levelet egyébként igen recsegően működő deus ex ma- chinával találja meg véletlenül egy könyvben) a lányának küldött angol tengerész babára vörös csillagot varasson (ez is inkább bohózatban, mint jellem vígjátékban illik) s közben némi kaján megelégedéssel figyelje, hogy mégcsak főorvos és nem orvos professzor. Hogy miért lenne egyetemi tanár, azt valójában a néző nem is igen érti. Az ugyanis kiderül, hogy veje az ugyancsak szívspecialista munkásfi jó káder, az angol tudományos lapokba is ír szakcikkeket, a szanatórium tulajdonosok utóda azonban semmiféle intellektuális érettséget nem tanúsít, inkább ügyefogyott kisiparosként viselkedik a párbeszédek legnagyobb részében. Igaz, az Angliában megérkező s annak előtte megtagadott orvosbarát az időközben sir-nek előléptetett professzor sem lép különösebb tudományos atmoszférával a színre, legfeljebb néhány megszívlelendő politikai jótanácsot hoz a tarisznyájában, helyesebben a szmokingja alatt. Nos a darab gerincét és a változó idők eszprit-jét is a fentemlített orvosok találkozása szolgálja. Elképzelhető, mi- * lyen nehéz helyzetben vannak a további szereplők. A legnehezebb a jobb sorsra érdemes Paula helyzete, aki Jancsó Szabolcs újdonsült fiatal felesége. Mint a darabból kiderül, ő is jó káder, de az már sehogyan sem derül ki, hogy miért szerelmes a nálánál jelentősen idősebb (s ez még nem volna baj), de a nálánál értelmileg is alacsonyabbrendű, ingadozó, határozatlan s egyáltalán nem „máltai lovag“ férjébe.

S így lehetne bizonygatni és bizonyítani a többi szereplők „nem emberszabású“, de erőszakosan kiszabott kontúrjait, ehelyett azonban álljon itt egy közbevetett vallomás. Amikor a darabot először láttam, olyan színészekkel, mint Ajtay, Gregus, Kiss Manyi s mindenekelőtt a komáromi rendezésnél sokkalta jobb rendezésben, a nagy dramaturgiai rutinnal rendelkező szerző első hallásra nem takarta ki előttem összes hibáit. Persze a színdarabot jónak akkor se tartottam, de összes alapvető fogyatékosságára csak a komáromi előadas után döbbentem rá. Éppen ezért nem akarok a darabbal absztraháltan tovább foglalkozni, hanem inkább némi „saltus in dividendo“-val arra térek rá, ami minket elsősorban érdekel,

a birkózásnak arra a konkrét módjára, melyet színészeink vívtak rossz vezetés mellett egy rosszul kiválasztott darab keretén belül.

É relatív keretben a lehetőségek viszonyításában a legnagyobb s legbosszantóbb csalódással a Jancsó lányát Emit alakító Thirring Viola szolgált. A színpadon föl-le robogó harsány bakfis utánzatával, nehezen hitette el velünk, hogy ez Kiss Vince fiatal tudós, mondjuk kissé szeleburdi felesége. Legtöbbször azt gondoltuk, hogy valami sportbemutatón vagyunk, ahol Emi — Thirring Viola nem lankadó fáradsággal rójja a métereket s ugor asztalra fel, asztalról le. És e hamis és szeles mozdulatokat, hamis és különös pátosszal kísérte éppen ő, aki annyi finomsággal lehelte Manón sorait mint írtuk a Lyszisztartéban is majdnem görögül beszélt, ezúttal erőltetett tettetéssel próbálgatta mélyíteni hangját, „a“ betűi szinte mind „o“-ká változtak s óvhatatlan óvást (véletlen aliteració) emeltek a rendezői elképzelés ellen, aki egy ilyen tehetséges színész anyagból ennyit tudott csak kihozni.

A Jancsó Szabolcsot megszemélyesítő Fazekas Imre tiszteletre méltóan vívódott a számára már alkatilag is „antiszerep“ eljátszásával, erre azonban minden igyekezete dacára képtelen volt. Némelykor kapkodó kis kereskedőt, máskor meg (ez a rendező hibája) lelkes TÉESZ elnököt alakít.

Ezzel szemben a Kiss Vince elég semmitmondó és hálátlan szerepét elfogadható szinten képviseli Bugár Béla, bár nem ártott volna, ha hellyel-közzel több intellektuálitás sugárzik belőle.

A Stefániát formáló Bottka. Zsuzsa is gyakran megcsillantotta karakter színészi képességét, s ha olykor inkább grófnőt majmoló házvezetőnőnek mint grófnőből lett házvezetőnek éreztük, ez már a rosszul megírt szerepből következett s egyetértek Dorsayval, amikor azt mondja Stefániára: „Érdekes, mennyi öntudat van egy ilyen parasztasszonyban“. A kontra- punktnak készült szellemeskedés tehát nem gyűlt be, nem'lett belőle csattanó, mint ahogy Kiss Manyival sem éreztük annak. Helyzetkomikum azért így is elég akad Stefániával kapcsolatban, s ez Bottka Zsuzsa érdeme is.

Végére hagytam a két legjobb alakítást, elsősorban is a Paulát megszemélyesítő Nagy Eszterét, akit a vontatott rendezés sem tudott megbénítani, sőt még a rosszul indokolt szerep sem, körülötte valóban bizsergett az asszonyi és intellektuális légkör s különösen a második és harmadik felvonásban mentette, ami menthető. Ebben egyébként egyedüli és időnkint egyenrangú segítőtársa csak a sir Alexander Dorsay angliai orvosprofesszort