Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - FIGYELŐ - Fukári Valéria: Analtolij Glagyilin: Örök küldetés

nánk, benső történetét főleg a hős szűkszavú feljegyzéseiből, naplószerű önvallomásaiból ismerjük meg. Művelt, a környezetére bizonyos hatással bíró egyéniség, testületének egyik legkiválóbb kriminalistája, hivatásának szív- vel-lélekkel élő ember. Kraminov foglalkozása és alakja kitűnően megfelel hát az írónak ahhoz, hogy rajta keresztül bizonyos módon "felidézze a szovjet hatalom s az új társadalom születésének véresen harcos atmoszféráját, a tűzvanalak meghatározottságát és elhatárolt- ságát, a 20-as évek elejét. A polgárháború pátoszát és harci szellemét. De, véleményem szerint, ez a választás, ez a keret — Kraminov alakja és hivatása — végülis nagyrészt buktatója a mondanivalónak.

Mert mit is akar Kraminov és az író Krami- novval mint „korunk hősé“-vel képviseltetni? „Nagyon nehéz dolog olyan embernek lenni, akin átáramlik „a föld minden elektromossága“, pedig Kraminov éppen erre törekedett. Ezért a „kétségek éve“ teljesen törvényszerű volt nála“.

A „kétségek évé“-t, azaz a benső válságot, vagy ahogy ugyancsak az író fogalmazta meg, a „legsúlyosabb próbatételt" Kraminov számára felesége, Ira személyében a szerelem jelentette. Ira, a szellemi élményekben és megrázkódtatásokban „jártas“, megalkudni nem tudó öntudatos női jellem. Talákozásuk a nagy és egyetlen szerelmet hozza meg mindkettőjüknek. De a Glagyilin ábrázolta Kraminov-féle szerelem önkéntelenül egy másfajta érdekes „összetalálkozásra“ is eltereli az éber emlékezetet: úgy tűnik mintha Kraminov szerelmének bizonyos benső rugói nagyon távoli korhősökének mozdulatait, funkcionálását ismételnék meg bizonyos formában. Nem lehet szabadulni az érzéstől, hogy abban a végzetszerű feloldhatatlanságban, amellyel Kraminov, ez a mai „korhős“ éli szerelmét, egy jellemző ponton közösséget vállalhatna Puskin és Lermontov jellegzetes hőseivel és hősnőivel egyszerre (Anyegin-Tatjana, Pecsorin-Vjera, Mary grófnő) — mintha magában Kraminovban kü lönös kettősségben lenne meg e hősnők szerelemben elégni tudó hajlama-képessége s e hősök sóvárgás-menekülés dilemmája és képtelensége a szerelem feloldására, felszabadítására. Csakhogy: amíg Anyegint és Pecsorint is benső kifáradtságuk és cinizmusuk teszi képtelenné a szerelem felszabadító élésére s csak megfojtani képesek ezt, addig Kraminovot a szerelem fojtására és feladására, úgy látjuk, éppen ellenkező állapot: benső telítettsége, a közösségi, társadalmi ügy iránt érzett túlfűtöttsége kényszeríti. Nagyrészben és látszólag csak ez. Mélyen emögött azonban egy önmagától s a szerelem erejétől való félelem, gyengeség, erőtlenség húzódik meg, ami lényegében az emberség bizonyos feloldatlanságára, megrekettségére vall (s éppen ebben Kraminov nem is áll oly távol Anyegintől és Pecso- rintól). Mint levelének ezek a kétségbeesett sorai: „Miért szeretünk valakit? Miért jön ránk a téboly? .. . Ments meg uram bennünket önmagunktól. A többitől magunk is megme- nekszünk.“

Ahogy Glagyilin hősének e mélyen leikébe szántó szerelmi és családi külső-belső drámai bonyodalmait tömör rövidséggel rögzíti s visz- szaadja — az a kisregény java-magja —, s a gondolkodó olvasóban az író által kimondatlan vagy kiaknázatlan tárnákat is felnyit bizonyára. Amikor és ahogy azonban Glagyilin hősét olyan embernek és olyanfajta korunk hősének akarja elfogadtatni, aki „a föld minden elektromosságát“ befogadja s továbbárasztja az emberség mint örök küldetés és őrségállás mai posztján, kissé erősen hízeleg hősének s Kraminov is önmagának, mert a maga valójában Kraminov nem arra a posztra termett, amit az író kiszabott neki, az ő embersége ehhez nem elég oldott, nemeléggé teljességre nyitott. Nemcsak, hogy csupán egyfajta „elektromosság“ elbírására van bensőleg felszerelve- felkészülve — a maga hivatására — hanem „a föld minden elektromosságát“ is tulajdonképpen erre az egyetlen „elektromosságra“ vezeti le. Kraminovot ugyan minden és mindenki, a „nem ügyfelei“ is, érdeklik, de ez a minden nem az emberen, hanem a krimina- listán áramlik át, mindent a kriminalista szemével néz. S akaratlanul is (mert szavakkal őszintén mást vail magáról) emberségében a polgárháború leegyszerűsített etikája konzerválódik. Nem a megismerés és a mindenfajta pozitív (az ember előrehaladása, erősödése, jobbulása szempontjából pozitív) értékek keresése és védése a mindenfajta lehúzó, megnyomorító erőkkel szemben magunkban és másokban is, hanem a kész és meghatározott csatatér, a kész és egyszerű határozottsággal kiugró ellenfél. Kraminovnak van ugyan tudása, de kész és sokszor nagyon lapidárisra egyszerűsített, sematizált tudás ez: igazi sokfelé irányuló probléma-érzéke pedig a valóságban nincsen. Kitűnő küldetést tölthet be tán a kriminalisztikában, de abban az örök küldetésben, amelybe ő maga magát és az írója is őt be akarja állítani, inkább csak kiküldetést“, kommangyírovká“-t teljesít, őrségállás helyett szerepet tölt be, bármilyen bensőséges pátosszal akar is mást, többet ő és Glagyilin is tőle.

Kraminov az ő feszültségének és válságának egyik csúcspontján egy megkínzott arcú, de elszántságot és erőt sugárzó mankós háborús