Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - FIGYELŐ - Gály Iván: Gál Sándor: Arcnélküli szobrok
egy nép sorsa, múltja van velem, így jövünk, így jövök, így érkezem.“ Számtalan versét melegen átszövi az élet és az ember szeretete, a világhoz tartozás érzete és többnyire a háttérben, a derűs kitárulkozás második síkján mindannak féltése, amit szeret, ami szívéhez nőtt. Az ember és az emberiség azonosulásának erőteljesen és szépen megfogalmazott sorait veti a papírra: „Egy csepp víz — benne alszik a tenger, Egyedül vagyok, de minden ember Bennem él, sír, örül, szeret: Állok a büszke partok felett S érzem a lüktető, lázas időt. (Partok) Újra és újra visszatérő motívuma a béke, a néha talán már túlzottan gyakran, modorosán virágszirommá álmodott kék ég, a galamb és a madárszárny. De ez nem a fogatlan pacifizmus hangja, hanem a legnagyobb áldozatot is vállaló harcos életszereteté: Halálosan szép az élet, anya, te lehet, hogy nem is tudod. Én mindennap kétszer meg tudnék halni a világért...“ (Novemberi játék) Képeiben, hasonlataiban pasztell színeket kever ki többnyire egyéni és egyedi meglátással. Mennyi szépség és finomság csillan ki például Ház című versének alábbi soraiból: „Ez itt a kapu, két lépcsőn az udvarra jutsz rajta. Négyszögletes ég: föléd szegezték az ácsok. Hallod, a csendet hogy törik darabokra csipkés szélű, zengő kalapácsok?!" Ritka, lenyűgöző erővel tudja megfesteni egy másik versében „a nyár lázas, vad nyugtalanságát", számos szerelmi verse között is akad néhány, amely lebilincsel (Tüzek), de talán itt van a legtöbb salak is, banalitás és félresikerült kép, rossz rím és bicegő ritmus. A kínosan kiötlött képek közé tartozik például a 126. oldalon: „savós csend-öblök piheg- nek". Meg kell jegyeznem azt is, hogy gondolatilag egyoldalúnak és ezért hamisnak tartom a mai parasztember életét kizárólag sötét színekkel kontúrozó A mindenség alatt című verset. Általában azt mondhatom, hogy a költő önmagával szemben támasztott nagyobb igényessége emelte volna a kötet értékét, mivel a verseknek mintegy egy negyede nem éri el lehetőségeinek küszöbét sem. Érdekes, hogy ez a rímes és a szabad verset egyaránt fel- vonultatógyűjteménynek főként azokra a verseire vonatkozik, amelyeknél a sekélyes gondolat amúgysem követelte meg a kötött forma megbontását s amelyek így — nélkülözve a ritmust is szürke prózává laposodnak. Gál Sándor mindezek ellenére ma már több az Ígéretnél. Erről tanúskodnak kötetének utolsó versei is, amelyekben szava talán a legfajsúlyosabbá válik. Kevés témát énekel meg, de verseiben érezzük az otthoni, a hazai ízt s ugyanakkor a kitárulkozást távoli világok felé. Ez a költő lát és érez, alapállása méltó korunk fiatal szocialista művészéhez: nem feketít és nem is könnyít: „De nem félek a haláltól, mert az élettől sem félek, csak néha rám szakadnak fájó vergődések mert látok, mert járok, mert érzek.“ (Vergődések ideje) Ez pedig érték és érdem, amely a látókör tágulásával és a formai éréssel, kikristályosodással karöltve csak meghatványozódhat. Az akarat ehhez nem hiányzik: „Forrástól tengerig, duzzadva, áradva, a szavak a mélyből fölszakadnak, utat törnek a szívhez, a szívhez, nagy akarat buzog bennem is s mindig áradóbb, nem apad. Ilyen vagyok, ilyen, bilincseket, gátakat szakítani bíró ember, ide kovácsolva ehhez a földhöz, ehhez a néphez, ehhez a sorshoz, ezekhez a tiszta zenéjű szavakhoz, ide kovácsolva bölcsőtől a sírig.“ Csehszlovákiai magyar költő szól és legjobb verseiben tisztán csengő hangszert szólaltat meg. Figyelmesen fogjuk hallgatni, mert költészetünk zenekarában ez a hangszer is a harmóniát hivatott dúsítani. Gály Iván
