Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: Nezval

portnak, iskolának. „Kinevezésemet“ azonban tudomásul vettem és ma sem bánom a történteiket.

Nem egyszer voltam Nezvallal munkás kul- túresten. Szavalta verseit, köztük merészeket, újítókat. A siker mindig óriási volt, lelkesen tapsoltak és többet akartak hallani. Nem kértek elméleti megokolást, versmagyarázatot, tudták, hogy hozzájuk az ö költőjük szól, népük költője, forradalmi költő.

Szeretett csavargásaimról, bizarr élményeimről hallani. Kitréfálta, hogy óriási papirosokat teregettem a kávéházi asztalra s azokon „minimálisan méteres“ verseket írtam. Orvosi praxisom egy részét szintén a kávéházban bonyolítottam le, oda jártak utánam a fur- csábbnál-furcsább páciensek. „Mit akart az a nő tőled? Kész madárijesztő!“ Német írónő volt, állandó szerelmi krízisben. Mérget akart. „S adtál neki? — „Az ördögöt. — Ajánlottam, hogy ugorjon a Vltavába.“ Nezval végtelenül tudott mulatni ilyen apróságokon.

József Attiláról is beszélgettünk. „Azt mondod, a legnagyobb proletárköltő? Világirodalmi nagyság? Vigyázz, a kis népeknél szokásos a nagyzási hóbort. Hány nagy költője van a cseheknek? Bizony nem több, mint 3—4.“ Rögtönözve lefordítottam J. A. néhány versét. Eltűnődve hallgatott, majd kikérdezett felőle. Elmondtam, hogy van egy levelem tőle, egyetlen egy, melyet tisztelettel őrzök. Pedig abban leszid, mert véleménye szerint a szépségekért elfelejtem az Ügyet. „Igaza volt?“ — kérdezte Nezval. „Igaza“, — feleltem.

Hasonlítsuk össze a két nagy költőt. Szinte groteszk az ellentét: a csenevész magyar és a viziló-szerű cseh. De mennyi a belső hasonlóság! Népi gyökerek és európai kultúra. Avantgardizmus és klasszikus tökéletesség. Játékosság és komolyság. Ötvözete művészi és politikai forradalomnak. Egyetemesség. De az egyiket földre — s végülis halálba taszítja a szörnyű nyomás, míg a másikat feltörekvő hullám viszi magasba. Az egyiknek könyvéből jó ha elfogy 150 példány a másik halomnyi írását tömegek olvassák, kapkodják. Mindketten újítók, felfedezők, a költészet varázslói. Adottság és környezet...

Lehet-e Nezvalról beszélni és nem beszélni avantgardizmusról? A 20-as 30-as évek modernista mozgalmai ma közérdeklődés tárgya. Rengeteg írás jelenik meg, emlékezések, tanulmányok, monográfiák. Nem jó átugorni, alábecsülni azon jelenségeket. Az a káosz igen termékenynek bizonyult. Minden mai alkotó tanult belőle, formákat, módszereket, merész- .séget, lendületet. Az izmusokat, formabontást egészében elvetni ma csak szűkhomlokú dogmatikusok szokták. ' Sokszor beszélgettünk

költészetéről. Emlékszem egy éles vitánkra, provokálni akartam, és ez sikerült. Szemére vetettem, hogy ö, aki ellensége minden dogmának, maga is dogmatikusa a modernségnek, főleg a magáénak. „Fütyülök a dogmákra, s a magaméra is! A vélemények változnak. Az alkotás marad. Napoleon szerint a katona vallása a harc. Én szerintem a művészé a mű. Az minden.“

Néhány mondatban jellemezte a maga, nezvali esztétikáját. Az új művészet új, mert új minőséget hozott. Tartalmazza a régi elemeit is, de egy magasabb csavar-vonalán a spirálisnak. Enélkül talajtalan steril lenne. Döntő az alkotó fantázia. És mi a fantázia? Merit a valóságból s annak elemeit újrarendezve teremt valami meglepően újat, csodásat. Az ő költészete az öt érzékszerv költészete. Jó az, ami konkrét, ami érzéki, ami kép. Kép, és nem elavult kellékké vált hasonlat. A verset mint Cézanne, a festményeit, a maga építőanyagából kell építeni: rímből, asszonáncból, képből, metafóráből, melódiából és főképpen a nyelvből, a szavakból. Nem versszerű a versben a tisztára irodalmi közlés, magyarázás, a csupán értelmi-logikus, a taní- tósan erkölcsi. Ez nem a költő feladata, hanem a spekulatív filozófiáé, a tanító uraké, az erkölcs-csőszöké. „Egy csomó régi kelléket a szemétre vetettem, mint ócska kulisszákat. A vers evokatív erejével ad életet. Felidéz, mint a mágus, mint a sámán. Atmoszférát teremt és feszültséget. Összeköti a látszólag legtávolibb dolgokat. Frissen kell látni a dolgokat, mint ahogy a gyermek látja, akit még nem rontott el a felnőttek világa. Hasonlítania kell a népdalhoz, melyben még egy a természet az emberrel. És hasonlítania kell Homérosz hőseire is, akik hajózva a mézízű tengeren köszöntötték a rózsaujjú hajnalt. Olvasóim sokszor allegóriát keresnek a verseimben, pedig ha én rózsáról írok, az irózsa és semmi más, és tőle illatos a vers, és nem kigondolt utalásoktól.

Feszültség, igen, feszültség. Nélküle nincs elektromos áram. A lámpa nem izzik . . . Realizmus? Az én realizmusom egy Picasso, egy Klee, egy Apollinaire, egy Eluárd realizmusa, a lényeget tapintja ki, de ragaszkodik mint növény a talajához, a környező világhoz... Tendencia? Megvan minden írásomban, de szervesen és nem mint hozzáragasztott címke. Társadalmi felszabadulás kell és a belső élet felszabadulása a szocialista forradalommal. Művészeti forradalom nélkül nincs igazi forradalmi művészet... Zsáner? Elavult, mert statikus és nem általánosít. Leírás? Elavult, mert csak azt adja, ami van, és nem azt, ami lesz, ami legyen. A sziklát nem leírni kell, hanem ütni,