Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Mellébeszélés
Természetes, hogy íróvá lehetett, ez már jelzi, hogy rendelkezett bizonyos privilégiumokkal, de ezeknek a minősége lehet igen különféle. Az író azonban nem kiemelt és a többiektől elszakadt lény, hanem mindenki között élő, akit bizonyos körülmények arra kényszerítenek, hogy szavakká formálja gondolatait, azzal, hogy magának ír, egyúttal másoknak is ír, és szüksége van a segítségre, a mások válaszára. Minden bizonnyal mindent elkövet, hogy műve mindenki számára annyira világos legyen, amennyire ez egyáltalában lehetséges, mivel egyúttal azon fáradozik, hogy saját számára világos legyen. Fábry Zoltán mellébeszélés Hogy mik vannak?! Csak ezzel a Pesten divatos szólásmondással tudom érzékeltetni fejcsóváló csodálkozásomat. Mert ez van: az előttem ismeretlen X. Y. betekintésre, bírálatra elküldi novelláit. A magam dolgaival nem tudok elkészülni, többlet erőmből nem telik. Még csak el sem tudom olvasni a küldeményt. Megértem, ha X. Y. türelmetlen. Egy idő múlva levelet ír: „Igen-igen kikívánkozik belőlem, hogy elmondjam: nagyon tetszett az Antisematizmus c. cikk. Végre valahára tiszta víz került a pohárba. Olyan hálát és odaadást érzek irántad, amilyet eddig ritkán éreztem. De kissé nyugtalankodom is, amiért nem válaszolsz előbbi levelemre. De ne vedd ezt sürgetésnek.“ Mosolyognom kell: ez bizony türelmetlen sürgetés volt. A lóláb láthatóan kilóg. De megbocsátható: kezdő írónak mi más lehetne fontosabb, mint a saját írása és a gyors, postafordultával járó kritika?! Akkoriban már inkább olvasgatva feküdtem, dolgozni már nem igen tudtam és nemsokára ki is kötöttem szívinfarktussal a kórházi ágyon. A nyarat — a nagy hőséget — ott éltem meg mozdulatlanságban. De ott találtak meg X. Y. immár újsütetű „odaadó“ sorai is: „íme most nemtetszésemet írom meg ugyancsak kéretlenül és váratlanul: csalódtam Önben Zoltán bátyám! Hogy vetemethet egy Fábry Zoltán tudatos mellébeszélésre, amikor kritikát ír?! Nem értem, bosszant, megcsalva érzem magam! Mert a Dobos-regényről szóló írásból nem lehet szót érteni! Fogalma sincs a jámbor olvasónak, minek nézze ezek után a Messze voltak a csillagokat: zseni-terméknek-e avagy dilletáns fecsegésnek? Nem tudni, mert Fábry Zoltán mellébeszél. Ej, de kellemetlen meglepetés volt! ... Egymás után csalódtam olyan emberekben, akikre annak előtte minden tekintetben fel tudtam nézni: Veres Péterben, Illyés Gyulában s most Fábry Zoltánban. Már csak Németh László maradt a kortársak közül, aki úgy látszik, minden tekintetben megállja a helyét.“ Mit mondjak? Dühöngjek, nevessek? Elégedjünk meg a legfontosabbai: a levélíró egyszerűen címet tévesztett. Mellébeszélésről beszél. És még hozzá: tudatos mellébeszélésről! írót ennél nagyobb vád nem érhet. Mert a mellébeszélés: másról beszélés. A másról beszélés: elkanyarodás, halandzsa, frázis. A strucc a homokba dugja a fejét: ez még érthető magatartás. A másról beszélés azonban súlyosabb és megbocsáthatatlanabb. A mellébeszélés, a másról beszélés: tudatos kitérés, álcázoťt óvatosság, nyakbahúzás, szemhunyós, gyáva sunyítás. A mellébeszélés: hazugság. Mellébeszélés, másról beszélés: engedje meg X. Y., de nem ismerek magamra. A cím nem azonos. Vissza tehát az egész — a feladónak! Miért írom meg mégis? Hogy az olvasónak üzenjek. Mert ez jó alkalom, hogy elmondhassam: jelenlegi állapotomban csak módjával tudok dolgozni.
