Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből
A tizedes inikább lógott a kormányon, mint sem húzta volna. Kapkodta, sípoló kortyokban itta a levegőt. Deső újra nekirugaszkodott, minden erejét beleadva. A motor meg sem mozdult. — Te, az anyád úristenit! Beléd lövök! Majkó görcsösen rántott egyet, a motor meglódult, de visszacsúszott. Deső lihegett. Az árokszegélyre kapaszkodott, kitört egy suhán- got, az oldalkocsi összekötő rúdja alá feszítette. — Húzd! Ha belészakadsz is ... húzd! Araszonként vonták, lökték feljebb a dögnehéz motorkerékpárt. Végre fent voltak az úton. Majkó falfehéren, tántorogva kapaszkodott a kormányba, kötésén átütött a vér. — Egy korty rumot... dadogta, és hitetlenül vigyorgott. — Ülj be az oldalkocsiba. Itt a rum, de ne ereszd le az egészet. Húzd rá a sapkát a kötésre, majd otthon kicseréljük. Tábori csendőrökkel megrakott teherautó robogott el mellettük. Hamarább is jöhettetek volna — gondolta Deső, és elindult. A fennsíkra érve föl kellett hajtania köpenye gallérját. Érezte, hogy a nyakába süvöltő széltől mint hül rá testére a veríték. A Gyapától délre laza kordont vontak a tábori csendőrök. Még néhány gépkocsi érkezett, köztük egy tábornoké, akit magyar és német törzstisztek kísértek. Aztán két motorkerékpár vágott át lassítás nélkül a kordon résén: oldalkocsijukban SS-tisztek ültek. A könyök formájú, hangulatos öblöcske környékét mintha vasseprővel söpörték volna végig. A színes vikkendházakból semmi sem maradt, akárha ott sem lettek volna soha. Egy kettétört ezüstfenyő fölrepült a Gyapa déli meredélyére, ott billegett lomhán, mint egy óriási, zöld lepke. A part és a hegy között szaggatott szélű, mély kráter sötétlett, mesz- sze hallhatóan szortyogott benne a Dunából átszivárgó víz. A kráter körül, vastagon terítve, valami sűrű, rózsaszínű kása. Távolabb, a fekete gödörtől még kétszáz lépésnyire is, letépett karok, lábak, füstös és nedvező testrészek hevertek. A Gyapa fehér oldala is tele volt vörös foltokkal, mintha egy óriási pecsétnyomóval nyomkodták volna végig. — Két teljes század! — kiabált egy alezredes, a kásában caplatva. — Két teljes század' A Dunába torkolló, keskeny vizesárok medréből egy nyöszörgő rongycsomót húztak ki a csendőrök. Egyszerre mindenki odarohant. Orvost! — kiabáltak a tisztek. A mentőkocsival azonban nem jött orvos, egy kövér, karikalábú egészségügyi szaladt az árokhoz köt- szeres dobozát lóbálva. De semmihez sem tudott kezdeni, csak kerülgette riadtan a partra húzott katonát, és vékony hangon kiabált: ne nyúljanak hozzá, ne nyúljanak hozzá! Deső valami kődarabra állt, ágaskodva lesett be az egymásra torlódó emberek közé. Jóságos ég mondta valaki — négy vagon akna repült a levegőbe. A sebesült tizenhét— tizennyolcéves siheder volt, katonaköpeny volt rajta derékszíj nékül, és levente sapka. Deiső hitetlenkedve nézte: ekkora robbanások közben, hogy maradhatott a fején a sapkája? A fiú nem vérzett, voltaképpen nem is látszott rajta semmi, csak furcsamód kicsi volt, mint akit összenyomtak. — Beszélj, mi történt — mondta egy őrnagy. — Tudsz beszélni? A fiú nyöszörgött. — Fáj — szólalt meg halkan,s emelte volna a kezét, de csak két ujja 'rebbent meg kicsit. — Itt... nem, ott fáj ... A tábornok is odahajolt. — Kórházba viszünk! Meggyógyulsz! De tudnunk kell, mi volt itt. Deső nyögést hallott a háta mögött. — Ez még gyerek — mondta valaki, zihálva. — Nem is katonaköteles.. . Hát, hogy van ez? Deső megfordult. Majkó tizedes állt ott, véreres szemével nem is a fiút nézte, hanem az eltorzult táj felett a semmit. — Hallgass ... Menj vissza a helyedre. A tábornok kiabált: — Hát nem érted? Csak két szót! A parthoz súrlódó hullámok nesze harsogássá nőtt a csendben. A kráter kibírhatatlanul szortyogott. A fiú szájába vizet öntöttek, de nem bírta lenyelni, kétfelől lefolyt az arcán. — Az ezredes úr — mondta erőlködve — szidta a kiképzőket. — Melyik ezredes? — Bertóthy — szólt valaki. — Délben indult ide, ellenőrizni az aknászokat. — Aber Ruhe! Ich will die Knäbe hören! — Ki mondta ezt? Micsoda marhaság? Katonák voltak itt, nem kölykök! — Méltóságos uram, a Tiszántúlról jött leventékből egy szakaszt. .. — Az istenit, hát mindjárt vége! És nem tudunk meg semmit! A fiú szeme képtelenül kitágult. — Végem? — Ugyan, hülyeség! Mondtam, hogy kórházba viszünk. Minden szarságtól nem fordul fel az ember, ne félj! — Az ezredes úr azt mondta, lassú az élesítés ... Maga vett kézbe egy aknát, nem kell begyulladni: ha négyszáz kilóra élesítem, ugrálni lehet rajta ... csak harckocsi alatt robban ... — Rálépett?
