Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből
Dobozi Imre regénr£s*ie< Bittán a Gabéry-uradalomhoz tartozó Farkasmajorban helyezték el a századot. A két utcányi, völgyben buvó, ezer lelkes falutól másfél kilométerre, széljárta fennsíkon féküdt a major, lombtalan szilfák között. Mindjárt a szérűn túl kezdődött az ártér, cserjével sűrűn benőve. A szérűt szegélyező jegenyesortól ötszáz méterre folyt a Duna. A majortól délre, könyökformán bemélyült öblöcske körül, féltucat vikendház állt, sárgára, zöldre, kékre mázolt faházacskák, melyeket aknászok szálltak meg, akik a partot s az országutat kezdték furkálni. A vikendházak mögött emelkedett a 138-as magaslat. Deső futtában megnézte, mielőtt a hadosztályparancsnokságra indult. A part felől meredek falu, üreges fektetett ékalakú mészkőszikla a Gyapa, mely hátul meneteles lejtővel támaszkodik a fenn- sikra: kitűnő védőállás, négy-ötkilométeres körzetben pokollá lehet tenni róla a dunai átkelőhelyeket. A major azonban nem tetszett Desőnek. Nagyon szem előtt van, a túlsó partról egyenesen bebámulhatnak a cselédházak ablakán. Gazdálkodásra bizonyosan jó, védekezésre pocsék. Emellett a félkilométeres utat, a majortól a Gyapáig, -katonáinak teljesen nyilt terepen kell majd megtenni, ki tudja hányszor és mekkora tűzben, még egy nyavalyás árok sincs a földeken. Bertóthyval nem tudott beszélni. A járási adóhivatalban székelő hadosztályparancsnokság, háborús katonai intézmény helyett, inkább hasonlított egy olyan elmegyógyintézethez, amelyben az ápolók és az ápoltak helyet cseréltek. Megriadt törzstisztek futkostak a folyosón, Deső egyet sem ismert közülük, de amúgy sem válaszoltak semmilyen kérdésére, a parancsnok szobájából kitartó és indulatos ordítozás hallatszott. Kétórás várakozás után Deső benyitott a segédtiszthez. Tőle tudta meg, hogy Bertóthyt a műszakiakhoz vezényelték, alacsonyabb beosztásba, az új parancsnok, Gébért Attila idejövet a gépkocsiban varrata fel zubbonyára az ezredesi rangjelzést. Állítólag nyilvántartó tiszt volt, főhadnagy, egy dunántúli kiegészítő parancsnokságon pe- nészedett, de hát bent van a nyilaskeresztes pártban, ráadásul valamelyik újdonsült államtitkár a sógora. A régivágású nepotizmus is rohadt dolog volt — panaszkodott a segédtiszt, rendetlen öltözékű, öregedő százados, kinek vizenyős szeme, indián orra, táncoló keze meggyőzően tanúsította alkoholista voltát — de ez a mostani, a piszkos körműek nepotizmusa, százszor rohadtabb: kérlek, főhadnagy úr, ezek a stricik semmihez sem értenek, de nagyon meg akarják szolgálni a németeknek, hogy nyeregbe segítették őket. Desőnek nem volt kedve társalogni. A beígért, kitűnő fegyverekből nem jött semmi, a század nem kapott lőszerutánpótlást, még csak élelmet sem, az uradalom vágatott nekik két disznót hitelbe. Ennél is jobban nyugtalanította, amit a parancsnokságra jövet látott. Százada balszárnyán semmi, jobbszárnyán maroknyi aknász, akik — bakazsargonban szólva — lerakják petéiket, és odébb állnak: az egész tüzérség néhány 8.8-as üteg, húsz kilométer szélességben szétszórva, harckocsikkal nem találkozott, a falvakban ténfergő gyalogsági erőt két ezredre becsülte. Hogyan lesz ebből dunai védővonal? Mivel építsék ki a gyapai állást? És ha majd támadást kapnak, a szokott orosz tüzérségi captatío benevolentiae után, mi a fenével verjék vissza? Az a legnagyobb baj — motyogta a segédtiszt, reszketeg ujjaival malmozva —, hogy az ember nem vághatja a pofájukba a véleményét: én, kérlek, soha nem voltam csapattiszt, az egész háborút irodákban húztam ki, szerencsém volt, csupa tűrhető beosztás... és az én megrongált egészségem, hiszen érted ... Gébért kijött a szobájából, két tisztet terelve maga előtt. Azok iparkodtak kifelé a folyosóra. Az ezredes rászólt Desőre. — Maga mit akar? Deső jelentkezett. Másként képzelte el az új hadosztályparancsnokot, talán a hangja után: testesnek, erőszakosnak, láthatóbban felkapaszkodottnak. Gébért azonban éppen