Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Budai Éva: Kerítésen belül
Elviselhetetlen ez a némaság! Ha a sakktáblára tekintek, Péter bácsi kezét látom, amint éppen előre lép egy figurával. Az eszem képtelen felfogni, hogy Péter bácsi nincs, eltűnt az élők sorából, hideg pincében fekszik — talán társa is van — s holnap felboncolják. Jaj, rettenetes! Kifutok a kertbe. A tüdőm nem bírja ezt a loholást. Szaporán kapkodok levegő után, lerogyok egy padra, megnevezhetetlen ez a rosszui- lét. Két karommal betakarom arcomat, ne is lássak semmit. Jó ideig így maradok. Nem gondolok semmire, vagy talán mégis?!... Sajnálom magam, annyira sajnálom, mintha biztos lenne, hogy néhány nap múlva követem Péter bácsit. Ez az érzés egyre jobban elhatalmasodik bennem. Már képzelődöm. Eszembe jut, biztos súlyosbodott az állapotom. Már nem vagyok munka-terápiás, ismét úgy élek, ahogy a többiek. Sokat kell feküdnöm, mert egy kicsit visszaestem, mondták az orvosok. Hátha nem is egy kicsit, talán ők már tudják, hogy meghalok... feldarabolják a testemet, felszeletelik a tüdőmet, aztán elteszik spirituszba... Hirtelen felsikoltok. A hangom magamhoz térít. Elhatározom, visszamegyek a többiekhez, nem jó így magányosan. Ütközben találkozom Böszörményivel. Mintha örülnék neki?! Leülünk egy padra. Valamit mondanom kéne — gondolom magamban, mert olyan elviselhetetlen a csend — Szörnyű ez a nap ... Tibor közbevág: — Magam is úgy vagyok, hogy legszívesebben ordítanék... Cigarettázunk. Időközönként vállamra hull egy-egy sárga falevél. Összerezzenek. Fázom. Tibor gyengéden átkarol. A pulóveren keresztül is érzem, milyen forró a keze. Biztos hőemelkedése van (nálunk ez gyakori). Szeretném tudni, mire gondol. Megkérdezem. — A tizenkettesben boroznak. Zsiga azt mondja, le kell hogy igya magát, különben majd az éjjel nem tud beszélgetni Péter bácsi szellemével... Ha látta volna a többieket. Még az is iszik, aki sose ivott. — El tudom képzelni! Szörnyű lehet abban a szobában aludni, ahol meghalt egy ember, nézni az ágyát és arra gondolni, hogy alig huszonnégy órával azelőtt még neki is jó éjszakát kívántak és ő is velük együtt rettegett, számolta a napokat, mikor szabadulhat el innét. Ebben a szobában mind rendes emberek vannak, egyszerűek, jóérzésűek, csak Zsiga a kivétel. Nem bírom ezt az embert. Az első perctől kezdve ellenszenves volt, kiállhatatlan. Mindig azzal dicsekedett, hogy neki mennyi a pénze. Azt eszik, amit akar. Közben a családja majdnem éhezik. Ő meg csak iszik, de azért nem szólnak az orvosok. —< Biztos nem kicsinyes a borravaló osztogatásánál. — Képzelje, amikor még a rendelőben dolgoztam, néhányszor nekem is vett csokoládét. De rájöttem — csak azért, hogy lekenyerezzen. Azt hitte, a csokoládéjáért kimásolom neki majd az egész kórlapot. Ä, ... ilyen az élet! Ha adsz, mindent kapsz — Azért nem egészen úgy van ez Éva! — Neem? Hát Bélát miért dobták ki az első szabálysértés után? Mii?... Azért mert nem kent senkit!... Jó, aláírom, nem volt helyes, hogy hazalógott, de hát fiatal házas, és most szült a felesége. Ezt igazán meg lehet érteni! — Más is van itt, aki házas, és mégsem szalad mindjárt haza, ha... A Táborban takarodóra csengetnek. Megindulunk. Most haragszom Tiborra, de nem' tudom, miért. Egy mozdulattal kiszabadítom vállamat karja alól. A kapunál hirtelen megcsókol. Gyenge csók ez, épp hogy súrolja ajkamat. Meglepődöm, majd felnevetek: és megtelik könnyel a szemem. Jó, ha az ember nincs egyedül... Jó, ha él az ember ... 5. Vannak azért vidám napok is. Az idők folyamán rájöttünk arra, hogy látogatási napokon sosem ellenőriznek úgy bennünket, mint máskor. Délután háromkor kiosztották a hideg vacsorát és nem törődtek velünk.
