Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Budai Éva: Kerítésen belül
csak egy vékony acéltüvel dolgozhat. Szorgalmasan öltögetnek órákon keresztül a kifeszített vörös vagy világoskék selyem közepébe rajzolt cica testébe, s ha elkészülnek a párnával, örülnek, mint a gyerekek. Alig várják a látogatási napot, hogy átadhassák ajándékaikat a családnak: nem dolgoztak feleslegesen . . . 2. Egy hónapig nem barátkoztam össze senkivel. Látásból ismertem őket, de hogy kit hogy hívnak, nem tudtam. Sorstársak voltunk mindnyájan, én azonban különcködtem. Éjszakákon át töprengtem, rágódtam. Nehéz harcot vívtam önmagammal. Fájt, hogy magamra maradtam. Kolleganőim, akikkel azelőtt munka után feketéztem — kezet sem mertek fogni velem, amikor hosszabb időre elbúcsúztam tőlük. Haragudtam rájuk, és sokszor kívántam magamban: érje őket is hasonló nyavalya. Az udvarlóm is otthagyott — beteg lánnyal nem érdemes foglalkozni.. . Egy este a főnővér közölte velem, hogy másnap reggel fel kell mennem a B-pavi- lonba: bronchoszkópiát csinálnak. Örültem, hogy végre valami már történik is velem, de egyben féltem is a vizsgálattól. Nem tudtam, mi az, szégyeltem kérdezősködni. Magam sem tudom, hogy történt, hirtelen megváltozott a hangulatom Kivasaltam a ruháimat, még este engedélyt kértem az ügyeletes orvostól, hogy reggel már hatkor mehessek fürödni. Jó volt, hogy nem kellett a megszokott módon várakozni. Alighogy a takarítónő kilépett a fürdőszobából, bemásztam a kádba. Mindig úgy szerettem fürödni, hogy előre beültem, s csak aztán engedtem meg a vizet. Most különösen jól esett, ahogy a melegvíz fokozatosan ellepte testemet. Még énekeltem is. A folyosón csodálkozva néztek rám a betegek. Nevettem magamban, hát persze: amikor mindig szomorú ábrázattal jártam-keltem közöttük. Sajnálom, hogy nem hallhattam, amit beszéltek rólam. Biztos, hogy ezen a reggelen caverna helyett én vagyok a téma. A rendelőből kikértem a kórlapomat. A főorvos nagy sután jegyezte meg, hogy milyen csinos vagyok ma. Ojjé, gondoltam, ki se néztem volna ebből a magas, sovány, csúnya vöröshajú férfiből, hogy bókolni is tud. Nekivágtam a dombnak. Kerülővel mentem, mivel így tovább tartott a sétám. Aztán meg útba esett a kerítés is, azon túl az erdő és a kis patak. Mire a B-pavilon- hoz értem, kifáradtam, elszoktam már az ilyen tízperces túráktól is. Ahogy beléptem az épületbe, hirtelen oly idegenül hatott rám a már megszokott kórházi szag. Nem is nagyon néztem körül, siettem a „kis műtőbe“. Ismét ideges lettem, rosszkedvű. Meg aztán féltem .. . Átadtam a nővérnek a dossziémat és visszamentem a folyosóra. Leültem szembe az ajtóval. Erősen füleltem. Vajon fáj az, amit odabent csinálnak? Körülöttem többen is szorongtak a pádon. Kedélyesen társalogtak. Irigyeltem őket; jó nekik: ismerik egymást. Csak én vagyok idegen. Zavartan piszkálgattam körmeimet, a szám szélét rágcsáltam. Hirtelen olyan sírhatnékom támadt, de azért visszatartottam könnyeimet. Baloldali szomszédnőm figyelhetett, mert rám szólt: „Ugye most van itt először? Ne féljen!...“ Legszívesebben megcsókoltam volna, annyira örültem, hogy végre valaki hozzám szólt. Talán még a bűneimet is készségesen bevallottam volna hálából, de szerencsére ennyire nem faggatott. Fel sem tűnt nekem, hogy semmit sem tudtam meg róla, de ő annál többet rólam. Ekkor értettem meg először, hogy milyen sokat jelent egy betegnek, ha magáról, a bajáról beszélhet. Elűzi a félelmét, szinte kiprovokálja a másikból a lekicsinylést, az ilyesféle legyintéseket: „az semmi, nekem már kivágták a fél tüdőmet“ — ilyenkor érzi, remény van arra, hogy meggyógyul. A szanatóriumban az az elv: minden tűszúrás: csapás a sorstól, minden kis jó, alamizsna az élettől. Beszólítottak a műtőbe. Kínosan éreztem magam az orvos előtt, zavarban voltam. Ami igaz, hát borzasztó helyzet az ilyen. Ülni a széken, kiöltött nyelvvel, amelyet
