Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Gondolatok és képek

dávno jej odbil zvon na Spasskej veži, jej oči krvavé už nesvietia s cimburia múrov ako hlavne diel jej víchor, hnaný cárskych na kopytách, v šíravách Ruska navždy dodunel, jej čaša s krvou praskla nedopitá..."

A világosan érthető szlovák szöveg megtörik a fordításban, értelmetlenné válik. Itt is a rímek sugallják az önkényességet. A „messzeségben“ felelő rímhívó szava, a „kémlel" kedvéért az ötödik sorban levő hasonlatot önálló sorként fogja fel, s ezzel megszakad a kontinuitás a história helyet szereplő „múlt" szó és a „vihar" meg a „kehely" között. Ezzel ez a művészi, kép elveszti hatását.

Plávka költészetének egyik legjellemzőbb sajátossága: a nyelve. Annyi regionális jellegű nyelvi fordulatot, kifejezést használ, hogy az már — a szlovák kritikusai szerint is — sokszor az érthetőség rovására megy. Ez sajátos „népi zamatot" kölcsönöz verseinek, ami felettébb megnehezíti a fordító munkáját. Farkas Jenő azonban alig tesz kísérletet ennék a pláv- kai „íz“-nek a visszaadására, pedig mértékkel alkalmazott tájszavakkal legalább érzékeltetni lehetett volna az eredeti nyelvének ezt a jellegzetességét. Néha inkább az ellenkező végletbe csap át. Odáig megy a „magyarítás“ - ban, hogy fordításából, már nem is Plávka, hanem Arany János hangját véljük kicsengeni:

... étellel, itallal ellátták, s tettét végig az erdőn váltig dicsérgették.

(Ének az erdőről, 69. old.)

A felsorolt hiányosságokkal azonban nem kívánjuk a kötet erényeit kisebbíteni. Jellegükből kitűnik, hogy többnyire figyelmetlenségből vagy kényelemből adódnak. Figyelmetlenségre utal az is, hogy az Egy serdülő ifjúhoz című versből a hetedik, a Kezekből a negyedik versszak, az Ének az erdőről címűből pedig két fontos szociális mondanivalójú sor (Nič to, že dlžôbka na ňom visí / dvoje rúk má mocných — no zarobí si.) egyszerűen kimaradt a fordításból. Farkas Jenó műfordítói tehetsége megérdemli, hogy jobban gazdálkodjanak vele.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy a Liptói pásztorsíp-ot — tévedései ellenére is — műfordító irodalmunk értékei közé kell sorolnunk. Bizonyos erényei mellett az is emeli fontosságát, hogy a szlovák irodalom eddig alig ismert tájaira nyit ablakot a magyar versolvasók táborának.

Szeberényi Zoltán

gondolatok és képsk

A Tiszta szigorúság című költői antológia ürügyén

1.

A fiatal költők emlékezetes pécsi konferenciáján vált először nyilvánvalóvá, hogy a „Tűz- tánc-nemzedék" válságban van. Illetve nem is annyira válságban, mint inkább a diferenciáló- dás állapotában. 1959-ben a csend, s a pattanásig feszült idegek idején a hozsanávál fogadott Tűztánc c. antológia kórusa egységesnek látszott, mint ahogy a szocializmus igenlésében és az ellenforradalom tagadásában egységes is volt, de mára a tehetség és irányzatok szerinti rendeződés került napirendre, s errefel a hajdani egység mindjárt nem bizonyult olyan szilárdnak.

A „Tűztánc“ bevezetőjében olvasható: „... legfőbb célunk az volt, hogy számos ellenvetéssel szemben bemutassuk: létezik máris és létezett 1957-ben is olyan költői kórus hazánkban, amelyik egészséges — természetes alkatánál fogva nem riad vissza a politikától, a nagy társadalmi kérdésektől, a rázúduló történelemtől, nem menekült rezignált befeléfordu- lásba, mert nem illúziókra építette meggyőződését, hanem — kisebb-nagyobb megrázkódtatásokat kibíró — lényegében szocialista világnézetre.“ Ennyiből is érthető, hogy a „Tűztánc“ egy magatartás: a „rezignált befeléfor- dülás" ellenében született, s megkiáltói hajlandók voltak az irodalom folytonossága ellen fordítani képviselőit. A felszabadulás óta nem ez volt az első ilyen próbálkozás. 1949-ben s az ötvenes évek elején született a jelszó: Vissza Petőfihez! — s úgy látszott, az induló szocialista lírának nem lesz szüksége a két háború közötti antifasiszta költészetre, se József Attilára vagy Illyés Gyulára. Az akkor induló, s ma már élvonalbeli Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István költészete bizonyította, s bizonyítja, hogy mennyire szüksége volt rá. Nem lehet hát véletlen, hogy éppen ők hördültek fel (Simon és Juhász) elsőnek Petőfi és a ha