Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Andrej Plávka: Liptói pásztorsíp
figyelő Andrej Plávka: Liptói pásztorsíp Andrej Plávkát a hagyományos költői formák követőjeként tartják számon a szlovák irodalomban. Művészetében sajátos egyéni ízzel ötvöződnek a szlovák költészet legértékesebb tradíciói: Hviezdoslav nemes pátosza, eleven természetszemlélete, Kraszko szülőföld-kultusza, lírájának legszebb eredményei, a szlovák népköltészet formaikincse stb. Meghatározó élménye a szülőföld: a liptói táj festői szépsége, a szlovák nép élete és történelme. Költészetében művészi erővel egyezteti a népi hagyományokat a szocialista eszmeiséggel, minden során érzik hazája, népe iránti szeretető, az új élet pátosza az erőltetettség, a csináltság mellék- zöngéje nélkül. Költői útkeresésének kálváriájáról a Hitvallás című versében vall: „Míg tiszta hangom megtaláltam, I mely a művészet jegyese, / nyomorban, megvetésben jártam, / üres kezekkel hadonásztam, / sok meddő, kínos éjjelen.“ Alkotó tehetségének teljes kibontakoztatását a felszabadulás után érte el. Szubjektív színezetű lírája megtelt társadalmi mondanivalóval. Széles költői skálájának visszatérő témája lett a felszabadulás, a Szlovák Nemzeti Felkelés, a szocializmus építésének hatalmas élménye. Költészetét e kötet megjelenése előtt csak szórványosan, folyóiratokban, napilapokban megjelenő fordításokból (körülbelül 30) és a Mai szlovák költők (1954) című antológiából ismerhette a magyar olvasóközönség. Ez a válogatás mintegy eszenciáját kívánja nyújtani gazdag lírai életművének. Ezt az is bizonyítja, hogy anyagában a Iköltő minden számottevő kötete (11) képviselve van. Az összeállítás Milan Pisát ízlését és hozzáértését dicséri, s legfeljebb annyiban marasztalható el, hogy Plávka gazdag szerelmi líráját túlságosan mellőzi. A fordító munkáját értékelve már nem juthatunk ilyen egyértelműen megnyugtató eredményre. Farkas Jenő láthatóan arra törekedett, hogy a lehető legpontosabb értelmezés mellett megőrizze a forma eredetiségét, s minél jobban megközelítse az eredeti nyújtotta művészi élményt. Ezt a műfordítói elvet nem sikerült a kötet teljes egészében érvényesítenie, de nagyobb részében elfogadható teljesítményt nyújtott. Megnyugtatóan sikerült a Völgyből érkeztem, Hitvallás, Üdvözlet, Tátrai capriccio, Beszélgetés című versek tolmácsolása. Általában, a hosszabb lélegzetű költemények fordításában nyújtja a legtöbb értéket, a rövid versek vagy dalszerű betétek érezhetően mű- vészietlenebbek. Itt is akad azonban kivétel,, mert az Ének a szülőföldemről, Tüzet rakok, Csendben szálldogálva, Kivágták a százéves tölgyfát, Bratislava című költemények érzékeltetni tudják az eredeti szépségeit, a plávkai szemlélet és természetlátás sajátos hangulatát. A találomra kiragadott példa is bizonyíthatja ezt: Puszta réten, puszta lankán, a boróka sűrű alján felsikolt a szél, novemberi csípős dalra hazasiet már a gazda, arca csupa dér. (Novemberi ének> Vannak azonban olyan egyenetlenségei is a kötetnek, melyek nem egyeztethetők össze Farkas Jenő műfordítói képességével, s többnyire rosszul értelmezésből, elnagyoltságból vagy kidolgozatlanságból és nehézkességből fakadnak. Ezekben a hibákban az a legbosz- szantóbb, hogy egy kis műfordítói következetességgel, művészi igényességgel könnyen elkerülhetők lettek volna. Az alábbiakban — egy kis kitérővel — ezekről kívánunk szólni. Radnóti Miklós írta egyik tanulmányában: „Nem lehet fordítani, csak újra megírni egy idegen verset, s minden versfordítás: kísérlet Szavainak hitelét akár Goethe miniatűr remeke, a Vándor éji dala is bizonyíthatja, melynek legalább tíz kitűnő magyar fordítása van, de nehéz lenne eldönteni, melyik közelítette meg legjobban az eredeti művészi nívóját. Ebből pedig az következik, hogy sohasem születhet meg valamiféle egységes műfordítói eljárás, s minden műfordítás vitatható, mert csupán egy megoldás a kínálkozó lehetőségek közül. A műfordítói gyakorlat azonban azt mutatja, ha nincs is fordítói „recept“, kialakultak bizonyos alapelvek, melyek betartásán áll vagy bukik a műfordítói sikere. Ezek közül igen fontosnak látszik az, hogy a műfordítónak jogában áll megváltoztatni az eredeti szöveget, de csak akkor, ha fel tudja ismerni a költő tudatából kipattant gondolatszikrák megtestesülésének útját, ha tetten éri a költői kép- keletkezésének folyamatát, s ugyanazokat a kép- és gondolattársításokat képes felidézni, mint az eredeti költemény. Más szóval: csak
