Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Balogh Edgár: Visszatekintő

munistákkal. Nyilvánvalóan zavarta Gömböséket az is, hogy a magyarországi diák- és értelmiségi körökben falukutató múltja óta ismert Sarlóra nem lehetett alkalmazni a fasiszta készülődések legolcsóbb trükkjét: a „zsidó"-vádat. Leginkább azonban mégis csak az az aggodalom játszhatott itt szerepet, hogy a kisebbségi magyar tömegek politikai ellenzékisége a cseh burzsoázia elnyomó rendszerével szemben teljesen szociális és kommunista alakot ölt, s itt éppen a sarlósoké lehet a kulcs-szerep. A budapesti Párttörténeti Intézet levéltára ma több mint száz „bizalmas“ rendőrségi aktát őriz a Sarlóról, tehát egy szomszéd állam magyar mozgalmáról, s nem kétséges, hogy a vezető körök „jólértesült- sége“ belejátszott a kisebbségi magyar ellenzéki politika budapesti irányításának alakulásába is.

Ahogyan Gömbösék már az első statáriális akasztáskor sejtették: teljes erőnkből — tehát felgyűjtött magyar szimpátiánkkal, diákok és értelmiségiek „nemzeti“ súlyával és széles kihatással a kisebbségi közvéleményre — reagálhattunk abban a pillanatban is, amint Sallaí Imre, Fürst Sándor, Karikás Frigyes és más munkásvezetők letartóztatásával a Horthy- rendszer végső csapást akart mérni a magyar kommunistákra. Az egész világ öntudatos munkássága és haladó szellemisége tiltakozott, próbálta lefogni a gyilkosok kezét, s a világ feltámadt lelkiismeretével szólaltunk meg mi is.

Pozsonyban megmozdult az utca: Sallaiért! Fürstért! Karikásért! Nem tudom, jelentette-e a magyar királyi konzul feletteseinek a kirobbant tüntetésekkel kapcsolatosan, hogy a cseh rendőrségnek jórészt magyar nemzetiségű proletárok haragjától kellett védenie a szentkoronás, négy ezüstpólya és kettőskereszt- címeres konzulátust. Szlovákok, németek jöttek szolidaritásból, de a magyart idehozta a nemzeti szégyen. Amikor a rendőröknek többórás tusa után sikerült a belvárost kiüríteniök, a Dunaparton harsantak fel újra az utcai kórusok Estére begyűlt Ligetfalu is, a csallóközi nyomorból Pozsony peremére verődött „szegénymagyarok“ serege. A kapuk aljából rémült járókelők nézték a képet: hogyan zuhognak a gumibotok. S amikor már kitisztult a tér (a régi Koronázó Domb tere), egy sovány, sápadt, villogószemű ifjú, Szabó István, szervezte újjá s vezette be hirtelen egy mellékutcáról a Sétatérre a jelszavait zúgó áradatot. A Vörös Barátság volt az élen. Én már csak könnyeimen át láttam őket. Hangom kifogyott, sodródtam velük, s mérhetetlenül büszke voltam rájuk.

A kivégzés fenyegető közeledésére körlevélben kértük fel a kisebbségi magyar értelmiség legjobbjait, írják alá Budapestre szánt táviratunkat, s figyelmeztessék ezzel a magyar kormányt, hogy olyan párt ellen fordítja a statáriumot, amely „a demokratikus országokban legális, s amely a mi kisebbségi viszonyainkra vonatkozólag a teljes nemzeti ön- rendelkezést követeli“. Nem mindenki válaszolt. Mégis: velünk jött és tiltakozott a készülő borzalom ellen a Prágai Magyar Hírlap író- táborából Tamás Mihály, a beregszászi építész és Egri Viktor Nagyszombatról, a szociáldemokraták közül Farkas Gyula Somorjáról s a sorainkból (már csak tanári állása miatt is) kivált Szalatnai Rezső, a művészek közül pedig az akkor még minden politikai körön kívül élő és alkotó Gwerk Ödön és a szimpatizáns Prohászka István. Nem maradtunk magunkra, de táviratunkat (a kommunista és sarlós aláírókat nem kell felsorolnom) már csak ezzel a tragikus címmel adhattuk közre Az Ütban: „A kisebbségi magyar írók és művészek tiltakozó távirata sem ért el eredményt Budapesten.“

A legszomorúbb óra Tardoskedden talált, Morvay Gyuíáéknál. A kocsmába mentünk hallgatni a rádiót. Bemondta. Az utolsó pillanatig senki sem hitte, hogy ez lehetséges. Sallai és Fürst halott. Tehetetlenül hallgatott az ember. Hallgatott mindenki. A sakkozók lesodorták a figurákat a tábláról. Búcsú nélkül kotrc-dott haza keresztényszocialista és kommunista, kormánypárti és ellenzéki, gazda és munk.ís. Nem tudom, Budapesten is egybe- dobbant-e ilyen rettenetben mindenkinek — kivétel nélkül minden embernek — a szíve. Itt a kisebbségben a pesti akasztás nem a baloldal gyásza volt, hanem az egész nemzetiség veresége.

„Gyors széthullásáról legfeljebb a cserkészetben és a középiskolai diákok mozgalmában beszélhetünk. Ami igaz, az igaz: itt saját túlzásaink is siettették a konzervatívok és az állami közegek közös előretörését regős- és önképzőköri kezdeményezéseink rovására. Nem a párttal való kapcsolatunk volt az előidéző ok, hiszen az ellenakciók már régen, népbarát korunkban megindultak, s az sem a párt kezdeményezése volt, ami végül visszájára fordult és elvágta utánpótlásunkat a középiskolákból. Volt ugyanis egy elhamarkodott gesztusunk: akciót indítottunk az iskolai bukások felülvizsgálására és úgy akartunk segítségére sietni a bukott diákoknak, hogy „a mai rossz iskolarendszer megbuktatására“ hívtuk fel a fiatal pedagógusokat. Vitagyűléseket rendeztünk, összehasonlításokat tettünk minden lehetséges pedagógiai vívmány között.