Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - DISPUTA - Bábi Tibor: A költő szemével
Bábi Tibor: A költő szemével Lapunk májusi-júniusi számában két részben közöltük Fábry Zoltán Antisematizmus című írását A tanulmány első része elé írt rövid bevezetőben jeleztük, hogy tekintettel a probléma fontosságára és összetettségére szükségét érezzük a Fábry által tett megállapítások és felvetett gondolatok széleskörű megvitatásának. Az alábbiakban Bábi Tibor hozzászólását közöljük. Újra és újra olvasom Fábry Zoltán keserű sorait, s egyre nagyobb zavar vesz erőt rajtam, egyre kevésbé értem, mi váltotta ki ezt a keserű alaphangot. Végeredményben is a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szakosztályának 1959. november 10-i plenáris ülésén elhangzott vitafelszólalásokat számomra nehéz úgy értelmezni, mint a „vox humana 1959-es perét és elmarasztalását“ — (Antisematizmus, Irodalmi Szemle 1964/6. sz. 531. old.) — még akkor is, ha úgy véli, hogy akadt költő, aki kikérte magának, hogy X. Y.-hoz hasonlítva a szlovákiai magyar vox humana folyamatosságába ágyazza. Az a költő t. i. én voltam. Nem leszek magammal szemben annyira tapintatos, mint Fábry Zoltán, s nyugodtan megnevezem magamat. Nincs mit eltagadnom, s úgy vélem szégyenkeznem se kell a nyilvánosság előtt, ha még is úgy volna, vállalnom kell a szégyent is, minthogy az egész kínos folyamat elindítója én voltam Turczel Lajos beszámolójára reagáló felszólalásommal. Tény, hogy akkori vitánk elfajult, s néhány érettebb felszólaláson kívül csak rögtönzött és elheveskedett vélemények hangzottak el — főleg a kritika rovására. Hogy én magam nem az egyivású kritikával szálltam szemben, annak egyszerű oka van: komoly kritikus számba csak Fábry Zoltánt és Turczel Lajost vehettem, a többivel pedig nem tartom szükségesnek vitába szállni. A meggondolatlan, sőt heves rögtönzésektől eltekintve józan és megfontolt opponenseim is akadtak, többek közt Dobos László és Turczel Lajos (egy félreértésre alapuló heves kirohanásától eltekintve), természetesen nemcsak ők — tehát az 1959. november 10-i plenáris ülést nem lehet a vox humana elmarasztalásának és perének tekinteni, legalábbis nem egyöntetű elmarasztalásának, s ha, ma visszalapozom első felszólalásomat, amit nem tekintek rögtönzésnek, abból se derül ki a vox humana egyértelmű elmarasztalása. A legsérelmesebb pont felszólalásomban úgy látszik a folyamatosság tagadása. Ez sem olyan egyértelmű, hiszen az egykori megfogalmazásban elismerek bizonyos érintkezőpontokat. Sajnálom, hogy akkoriban nem tartottam szükségesnek ezt az állításomat bővebben kifejteni. Élek tehát az alkalommal, és elmondom mit gondoltam akkoriban és mit gondolok ma erről a dologról. Tény, hogy minden folyamat, tehát az irodalmi folyamatok is megőrzik folyamatosságukat, de csak folyamatosságot látni bennük a fejlődés tagadása lenne. A kor forradalmi változásai másnemű feladatok elé állították az irodalmat, e feladatok másneműségében rejlik az irodalmi folyamat diskontinuitásának oka. E feladatok vállalása és teljesítése pozitív tény és fejlődés. Ezt tagadni vagy lebecsülni vakság lenne, ha nem több a vakságnál. Viszont a folyamatosság más értelemben is megszakadt. Már magában véve az a körülmény, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszát sem a háború előtt, se közvetdisputa • ■