Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Monoszlóy Dezső: Meddig él a költő

Bent a szerény kúria üresen kongó szobáiban is erre gondolok. Az ablaktalan ablakokon át modern iskola emelkedik a ház felé és bévül, a még padlózatlan szobákban festő állványdk, festékek és szerszámok hevernek szanaszét. Az egyik szobában régi zongora. Valaki úgy véli, Madáché lehetett. Én inkább egy harmóniumot javallanék, hívebb zeneszerszámnak az oroszlánbarlangba, Madách dolgozószobájába, dehát ez már majd a régészek és egyéb szakértők dolga lesz, hogy bútorokban, címerek színében döntsenek. A bútorok még egyébként sincsenek itt. A helyi asztalosmester pár száz méternyire a kastélytól renoválja a többé-kevésbé találomra összevásárolt bútorokat. Nézem a hófehér hálószoba berendezést, stilizált egyiptomi díszek cikornyázzák az ismét masszívvá változó ágyakat. Ha igaz lenne, de aligha igaz, ebben az ágyban feküdt a költő és mellette Fráter Erzsébet. Egyszemélyben bizonyára több Évája is Az ember tragédiájának. De a költő életét kurtítaná, ha komolyan hinném, hogy Fráter Erzsébet lett volna maga Éva. Nem kell Bbrikák vigasztaló ölelését sem segítségül hívni, többet mond itt is a Tragédia:

„Mi a hang, hogyha nincs ki értené?

Mi a sugár, ha a szín nem fogja fel?

Mi volnék én, ha mint visszhang s virágban,

Benned szebb létre nem feselne létem,

Melyben saját magam szerethetem?“

Ezek a sorok az egyetlen szerelem fölé emelkedett kozmikus szerelem szimbólumai. A férfi és a nő, a hegy és a völgy, a tűz és a víz, a megmutatkozás és kitárulás hatalmasabb és általánosabb jelek, mintsem hogy egyetlen elporladó női lét valamit is mozdíthatna rajtuk.

De meddig él a költő? Az egyelőre még gyomokkal ellepett parkban, összetörtén hevernek a korabeli régi kövek, ez alighanem az oromzatról, az a baloldali párkányról, emez ki tudja honnan került ide. Faggatom az egyik kőművest, visszakerülnek-e a helyükre. Vállát vonogatja, nem az ő gondja. A latin feliratokat moha, eső, por, hangyák karavánja koptatta, alig olvassa el már valaki, aki csak a betűk vonalára támaszkodik. És ha visszakerülne is valamennyi kő, ha minden homok és vakolatszem a helyére ugrana, ha az unott kőműves helyére a falanszter tudósa állna és lombikjában helyére keverné a korabeli házat, ha csak ez, ha csak ennyi sikerülne, Ádámmal kellene együtt sóhajtani:

,,Mi szörny lesz az, mint szótlan gondolat,

Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,

Lény, melyet a természet eltagad,

Melyhez nincs ellentét, nincs rokon,

Ha nem korlátozandja az egyén.

S honnan veendi ennek jellegét Elzárva külhatástól, szenvedéstől,

Egy szűk üvegben kelve öntudatra?"

Minden múzeum-kripta és mindaddig az marad, amíg az ember csak mások vakoló kanalában bízik. Az élet ajtaját magunk és mások számára mindig egyedül kell kinyitni. Egy gömbölyű kövön úgy tűnik, mintha Hugo Viktor síró-nevető emberkéje ülne. Lehúnyom a szemem, hogy formatlansága ne takarja el a mondanivalót. A bábjátékos az, aki ott gubbaszt, útba igazítóan fuvolázza felém: „Én a komédiát lejátszottam, Mulattattam, de nem mulattam.“ S ha így igaz, akkor nem is a halódó könnyet és a halódó nevetést kell keresnem, hanem a halhatatlan visszhangot, azt is, amely most hintaképpen a kő felett repül. Egy kislány ül rajta, rám mosolyog. Bizonyára mit sem tud az alatta