Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Monoszlóy Dezső: Meddig él a költő
17 B Á7. a színjáték még nincs befejezve, még nem írták meg a végét... Ami pedig Antrobuszékat illeti, ők tele vannak tervekkel, s épp oly bizakodóak, mint annak idején voltak a kezdet kezdetén ..— írja Világsors drámájában a Hosszú útban Thorton Wilder, s én valahogy úgy gondolom, hogy ezeknek a szavaknak a szárnyán autóbusz nélkül is el lehetne jutni Amerikából Alsó Sztregováig, ha nem is egy földrajzi parcelláig, amely felé most engem visz Losoncról a reggeli express jármű, de addig a szellemi telekig, amely a Lucifernél erősebb föld szellemétől felszabadultan most valahol időt és tért egybemosva lebeg. Bár ki tudja? Ädám még nem igen akart hinni az ilyesmiben, ő még a falanszter jelenetben is így kételkedik: „Beteljesült hát lelkem ideálja. Egyet bánok csak: a haza fogalmát... Ez új rend közt is az ember kebel Korlátot kíván, fél a végtelentől, Belterjében veszt, hogyha szétterül, Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz; Félek, nem lelkesül a nagy világért, Mint a szülők sírjáért lelkesült. Ki a családért vérét ontaná, Barátjáért legfeljebb könnye van.“ így szűkül és tágul egyszerre a felfedező buzgalom, így indul velem a kíváncsiság Madáchot keresni. Azt a Madáchot, aki a földrajzi fogalmak fölé emelkedett, de azt is, aki sohase szakadhatott el teljesen e parányi helytől, e ft-issen- festett falú kicsi kúriától, amely előtt az öreg platánfa a szeptemberi napfény sárga csókjai után kapkod. A kerítés előtt a szomszédos szlovák iskola diákjai újságkötényben derekukon zöld színűre pingálják az újonnan emelt kerítést, mások az utat egyengetik, amely a kúriától a Madách emlékműig vezet. Az emlékmű talapzatáról magasba nyújtózkodó bronzifiú néz túl az alsósztregovai réteken és dombokon, valahová a mmdigvolt ég horizontján túl, talán éppen oda, ahová Lucifer se tudta vezetni, mert a bejárható útnál Ädám vágya volt a fürgébb és a szárnyalóbb. Az elmúlás számaival próbálkozom, hogy beszédessé váljon irántam a pillanat. Van egy pár ihlető véletlen s most ezekkel játszadozom. Madách 1823-ban született, én pontosan száz évvel később, negyvenegy éves volt, amikor meghalt s én negyvenegyévesen kérdem, meddig él a költő? Persze nem idegen örökkévalóságot akarok magam köré gyűjteni, Madách nekem ifjúságom társa, ő volt az érettségin szóbeli tételem. Akkor elég pergőn állt szavakká össze az élet, most azonban a szavak életté hulltak szét, a köröttem nyújtózó mezők fűszálai között. Kanyargó ösvény, enyhe domboldal, bokrok, fák, virágok, bogáncsok, föld. Vajon ennek a tenyészetnek hányszorosan betakart mélyébe süllyedhetett a lábanyoma? Talán éppen néhány öregebb fa, akkor még kevesebb kérgű törzse bizonygatta a költőnek, a világ megismerhetőségének sugallatát, hogy nem az agnoszticizmusnak van igaza, hamis a jelszó az ignorámus és_ ignorabimus s még akkor is, ha „nagy kényelem a megnyugvás hitünkben“ Ädám a megismerést választja, nemesen és terhesen önlábán akar állni s követi a küzdést és diszharmóniát kívánó Lucifert. Pedig tudja, hisz ezt is Lucifer mondja neki: „Sok iskolát kell még addig kijárnod, sokat csalódnod, míg mindent megértesz.“ Persze Ädám türelmetlen, hisz szkeptikus barátja, most a -halhatatlanság szubsztanciájában tetszeleg előtte s ő még nem evett az élet fájának gyümölcséből. De mivel Ädám Madách is egyben, költő és alkotó, éppen arasznyi léte inti sietésre. A megismerés vágya a művész legnagyobb inspirálója.
