Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Valentin Beniak: Madáchot fordítottam

évezredeken át individualista volt, megutálja ezt az életet. Minél távolabb akar kerülni a földtől, ettől a reménytelen csillagtól, előre az utolsó útra, a világűrbe s még tovább a végtelenségen keresztül a teremtőhöz, hogy visszaadja kölcsönbe vett életét, amelyre semmi szüksége nincs már. Az út azonban el van zárva, a föld szelleme élve nem engedi tovább és Lucifert is megakadályozza abban, hogy a kialudt meteorok útjára térítse. Ádám miután rövid ájulása alatt kipróbálta a halált, Lucifernek kiadja az utolsó parancsot: „Vissza a földre!“ Itt akarja tovább kutatni az utolsó reményt, az utolsó eszmét, amelyben mint fuldokló egy szál szalmában megkapaszkodhatna. És itt Lucifer döntő vereséget mér rá: a kialvó nap korongja alatt szürke homályban az eljegesedett földön meglátja mint közelednek az emberiség utolsó napjai, mint közeleg az elkerülhetetlen vég. Az egyenlítő végtelen hósivatagában, egy eszkimó kunyhóban az emberiség utolsó képviselőjével, egy lelkileg és testileg elkorcsosult emberrel találkozik, akinek már semmi sem jutott a civilizációból és a kultúrából, az emberi tudományból s állati ösztöneivel s az emberi babonák csökevényeivel tökéletesen primitívvé vált. Ádám kétségbeesetten szólítja meg:

„Sokan tengódtök-e még e vidéken?“

Az eszkimó így felel:

„Sokan bizony, többen mint ujjamon Számíthatok. — Szomszédimat, igaz,

Agyonverném már mind, de hasztalan,

Mindég kerülnek újak; s oly kevés A fóka-faj, — Ha Isten vagy, tegyed,

Könyörgök, hogy kevesb ember legyen S több fóka.“ —

S még egy uto^ó csapás. Meglátja az Eszkimó nejét, a félállati asszonyt, akinek vonásai valahogy nagyon távolból Évára emlékeztetik. Itt leszáll életének és az emberiség tragédiájának legalacsonyabb pontjára, úgy érzi, többet már képtelen elviselni, és az álomból a jelen valóságába költeti magát.

Az álomból ébredő Ádám a bezárult paradicsomon kívüli gyönyörű napfényes vidéken egy kunyhóban találja magát. Éva szunnyad és Ádám végig akarja küzdeni harcát a teremtővel, aki elhagyta őt. Mellette áll Lucifer, aki segítséget nyújt, hogy elvégezhesse számadását önmagával. Világosan látja hiábavaló harcát a latért, de a nemlét szörnyű ürességét is. Egyenleget készít. Nincs kiút. Lehetetlen ilyen sorsot hagyni az utódokra. A lázadásnak és az ellenállásnak még egy fellobbanása: hiszen egyedül van a világon, s csak tőle függ, hogy első és utolsó legyen, vagy utat nyisson a nemzedékeknek. Dönt: ott a szikla és alatta a szakadék tátong, most már kimondhatja ítéletét: Vége a komédiának. S ekkor feltartóztatja a felébredt és megrémült Éva, aki vallomást tesz: Anyának érzi magát. A játék eléri csúcspontját: Ádám büszkesége semmivé válik, alázatosan térdre hull és beismeri: Uram, legyőztél! Felső kegy segítségével győzelmesen befejezi a harcot a kísértővel. Belenyugszik sorsába, megindul azon az úton, amelyet végzete jelölt meg, csak egy fájdalmas sóhaj hagyja el ajkát: Csak az a vég! — csak azt tudnám feledni! — s megkapja a választ:

Mondottam: Ember küzdj és bízva bízzál!

Megnyugtató befejezés ez vajon, amely kizárja a kételyt? Kielégítette ez a befejezés Madáchot, aki végig álmodta prometheusi álmát, az emberiség fájdalmának tenyerébe fullasztotta a saját bánatát és felejteni kezdett? „Cherchez la femme“ — e motívum ebből a műből sem hiányzik. Olyan mint egy üvegprizma, amely minden színt minden oldalról visszatükröz: íme az első nő kéjes és szelíd, kíváncsi és naiv, ingadozó és támaszra szoruló, fennkölt eszméket sugalló és bűnök fertőjében taposó, hűséges és tiszta, anya és nemzedékek nevelője, hagyományokat tisztelő és modern, hagyományokat romboló pendantja a férfinek. Árnyéka és visszhangja, gyermekdeden játékos és vértől szennyezett. Ilyen az asszony, ilyen száz alakjában Madách Évája.