Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Rákos Péter: Madách ünnepén
„A célt, tudom, még százszor el nem érem. Mit sem tesz. A cél voltakép mi is? A cél megszűnte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.“ S mit mond Camus 1942-ben, a második világháború borzalmainak már- már tetőpontján? „A csúcsok felé törő küzdelem is elég ahhoz, hogy gazdaggá tegye az Ember szívét. Sziszifuszi boldognak kell képzelnünk.“ Igenis, boldognak. Mint Madách Adámját: r „Hol oly sokat csatáztam hasztalan, Csatázzam újra és boldog leszek.“ 1 Nem, Camus nem ismerte Madáchot, Camusra nem „hatott“ Madách. Csupán egy általános emberi helyzetet (vajon nem a z általános emberi helyzetet?) éreztek át egyformán egy minden időbeni távolság ellenére is majdnemhogy hasonló történelmi helyzetben. Seregnyi bölcs igazságot hagyott ránk Madách, legfőképpen azonban egyetlen nagy, nyugtalanító kérdést. Van-e haladás? Érdemes-e élnie az embernek és az Embernek? (Mert talán senkinél sem forr úgy egybe a történelmi ember és az idők- feletti ember, mint nála. Ha van sajátossága a madáchi műnek, itt keresném, a Tragédia e kimondhatatlan alaptételében: ha nincs történelmi haladás, egyéni boldogság sincsen.) Madách kommentátorai abból élnek száz éve, hogy ezt a kérdést nyitva hagyta. S száz éve vitatkoznak — akárcsak Ádám és Lucifer — azok, akik szerint pesszimizmust áraszt, azokkal, akik optimizmust olvasnak ki belőle. Már Arany mentegette, nemzedékének még ép hitével: ami Az Ember tragédiájában leverő, az nem Madách meggyőződése, hanem a történelmet célzatosan meghamisító Lucifer fondor- kodása. S már Babits kimondta, nemzedékének keserű őszinteségével, éppen Madách születésének centenáriumán: Az Ember tragédiája végső buzdítása szinte ellentmondásnak tűnik, visszahőkölésnek a dermesztő végkövetkeztetés elől. Meddő vita; talán sohasem lehet majd eldönteni. Lucifer mindannyiszor győz; Adám mindannyiszor talpraáll. Ha megannyi elbukását tekintem, pesszimista mű a tragédia; ha örökös újrakezdését, optimista. Optimizmusa, igaz, nem hivatkozhat logikai érvek bizonyító erejére; annyit hirdet csupán, hogy a bomlás, a csüggedés hangulataival szemben végül mindig erősebbnek bizonyul az a szál, amely az embert ehhez a földi élethez köti — és hogy jól van ez így. „Valóban, ily megtörhetetlen gyermekkedély csak emberé lehet“ — mérgelődik Lucifer. Gúnynak szánja; de elismerésnek érezzük. Végre is, ez a gyermekkedélyű titán vitte azért valamire. S ósdi fogás, de éljünk vele még egyszer: ha megidéznénk, ha megjelenne közöttünk Madách szelleme, aligha mondhatna egyebet ma is. Szándékát talán maga sem láthatta világosan: csak hallgatta és leírta a lelkében feleselő hangokat. A történelem tanulságát pedig egyenesen ő kérhetné számon rajtunk. Hiszen mi vagyunk öregebbek és gazdagabbak újabb száz esztendő tapasztalatával. Csakugyan: vérrel, könnyel, tengernyi szenvedéssel hozzáírtunk egy-két újabb színt Az Ember tragédiájához: a nyomor és éhség, az erőszak és kegyetlenség olyan képeit, amilyenekről Madách nem is álmodott — de ragyogó szellemi tetteket is, csodás felfedezéseket, űrhajózást, amiről ő csak álmodott, nem szűnő forradalmi akarását az új társadalomnak. Ezernyolcszázhatvannégyben halt meg Madách Imre. Ezernyolcszázhatvanegyben volt a párizsi kommün, utána jött az első világháború, majd Adám újrakezdte életét a romokon, s jött a második; utána újrakezdődött az élet a romokon és... Egyre több romot halmoz
