Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
— Nem akaródzik, — mondta Drosselnek, — nem illik, hogy egyedül egyem, ha magukat nem kínálhatom meg. — Mit mondott? — pillantott Drosselre Obmann. — Miért mosolyog? Drossel lefordította. — 0, — mondta Obmann, észrevette Zita szép, apró, egészséges fogait, s azt is, hogy mosolygó szájából rózsaszínen villan elő az ínye, — milyen udvarias! Az ember nem várná! — Harapott egyet a vékony karéj kenyérből. —1 De miért mosolyog? — Miért mosolyogsz? — örülök, — mondta Zita, — szörnyen örülök, hogy jöttek ... nem kell félnem .. . higy- gyék el, ilyen faluban az ember az egész éjszakát félelemben tölti, aludni sem tud... én meg most nagyon keveset alszom, mert a kisfiam beteg ... Maguk meg eljöttek, hála istennek, eljöttek... — Zita szeméből kibugy- gyantak a csípős könnyek, csillogva futottak végig az arcán, — szörnyen örülök, hogy itt vannak . . . bármivel szívesen megkínálnám, de nincs... — mondta sírva Zita, — főznöm kellene valamit, nincs itt semmim, kimenni sem szabad, a kamrába menni nem szabad ... az istenért, hagyják, hogy felöltözzem .. . nem maradhatok így ... Hangosan sírva fakadt. A lábost a tűzhelyre tette, Obmannra és embereire nézett, hol mosolyogva hol sírva. — Hagyjanak az istenért...! — Valamit kér, — mondta Obmann, — Ottó! Drossel beszélni kezdett. — Semmi sem olyan drága, — röhögött Kniewald, — mint amit az ember könyörgéssel szerez meg! Majerský a szobában hallotta Zita szavait és sírását, meg a németek röhögését. Nem értett meg mindent, az imént még megköny- nyebbülten gondolt rá, hogy a németek semmit sem sejtenek, de most elhatalmasodott rajta az aggódás, a félelem. Átkutatják a szobát . .. Szegény Zita! Nem ezt érdemelte — Krisztusom... Az ijedtség egy pillanatra be- léfojtotta a lélegzetet. Testét kiverte a hideg veríték. Mocskos fehérneműje hátához, melléhez, lábához tapadt. Csehországban a radotíni nagybirtokon harmincnyolcban százhúsz munkás volt a keze alatt, Majerský meglopta a kosztjukat. Előbb elég élelmiszert adott ki Furkónénak és Zitának, de lassan csökkentette az adagokat. Hetente meglopott egy ebédet, két ebédet, három silány ebéd után jobbat és többet főzetett, mindent úgy tett, ahogy az öreg bandagazdák tanácsolták. — Csak a konyhán lehet keresni, Jozsó, ne félj te semmitől! — mondogatták. — Máson nem szeded meg magad. Egyszer elveszed ezt, máskor nem adod azt — észre se veszik. A fáradt ember a kutyaszart is megeszi! Csak meg kell főzni! Ahol közös a konyha, ott csöppen is meg csurran is! Amikor otthagyta Zitát, a Furkóné a szemébe vagta, hogy elsősorban ő lop, mindkettőjüket beperelte becsületsértésért. A radotíni járásbíróságon megnyerte a pert, mert a gazdájának, Jan Pospíchalnak, a nagybirtokosnak is érdeke volt, hogy minél előbb lezárják a munkások konyhájának ügyét, s Furkónét és Zitát a perköltségek megfizetésére kötelezték. — Takarodjatok a konyhából, — rivalít rájuk Majerský, — és örüljetek, hogy ez lett a vége! Rosszabbul is végződhetett volna. Furkóné és Zita béréből levonták a perköltséget meg a bírságot, egyiküknek sem volt annyi pénze, hogy egy összegben megfizethette volna. Majerský a bandagazda új lányokat meg egy idősebb asszonyt állított a konyhába, s alkalmas embert kezdett keresni a munkások között, aki megszabadíthatná Zitával kapcsolatos gondjaitól. Feltűnt neki Raga- la Jano, egy pirosképű, tagbaszakadt legény, egyízben behívta a kocsmába, italt rendelt neki és beszélgetni kezdtek a nagybirtokon dolgozó csinos lányokról. Az ivással megjött a jókedv, s mikor Majerský észrevette, hogy Ragalát bizony nagyon érdeklik a lányok, azt mondta: — Ugyan, ugyan, szegény legény vagy te! — Miért lennék? — kérdezte Ragala. — Miért, gazda? — Mert még egyik mellé sem feküdtél. A Furkóék Zitája, aki a konyhában dolgozott, az aztán a szép lány! Hosszú az ujja, sok minden hozzáragad, de megéri! Ha nem lennék házas ember, én bizony senkitől se kérnék engedélyt. — Igaz, ügyes lány, — mondta Ragala Jano és megrándította vállát. — Megéri a fáradságot, a keservét, ha egy kicsit igyekeznék . . . — Ugyan eredj, te szegény! Nem eresztene magához soha! Micsoda? Hát én csak annyit mondok, gazda, hogy három napig se tart és meglesz! Ragala Janó összecsapta kemény tenyerét. — Fogadjunk, hogy nem lesz! — vágta rá Majerský. — Mibe fogadunk, gazda? Majerský a vörösképű Ragalára nézett és azt mondta: — Száz koronába! — No az már... — Ragala kissé habozott. — Jól van, de hogyan bizonyítsam be, gazda, hogy megtörtént? — Te tökfilkó, — intette le Majerský, — mi szükségem van nekem bizonyítékra? Megmon-