Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
Zita a konyhában a lassan felmelegedő tűzhelyen rántottat sütött öt tojásból, s kinyújtott lábával ringatta a bölcsőben nyöszörgő kisfiát. Mióta Majerský benyitott a konyhába, csak most sikerült végre leküzdenie félelmét, nem aggódott már oly kétségbeesetten a fiáért, magáért és Majerskýért, bár egyfolytában lel- kiismeretfurdalást érzett, tudta, hogy Majer - skýt ki kellett volna utasítani a házból, ki kellett volna űzni az éjszakába. Mást nem érdemel! Ki kellett volna dobnom! szólalt meg benne a lelkiismeret. Most mi lesz? Istenem! Bármely percben benyithatnak a házba a németek. A konyhaajtót nem szabad bezárni. Úgy parancsolták. Ki kellett volna dobnom! A szemrehányások meg-megszólaltak benne, elhallgattak, s újra jöttek, ostorozták égő lelkét, reszkető testét. A lábosban megsűrűsödött a rántotta. Zita félrehúzta a tűzhely szélére. Istenem! Most mi lesz? Még jobban félrehúzta a lábost. Enni ad Majerskýnak. Talán a férjének, Misónak is enni adnak valahol, elbújtatják, ha még él... Ki tudja hol van? Sokan már tudnak az övéikről, csak ő nem tud semmit Misóról. Majerský meg menjen vissza a partizánokhoz. Ennivalót, egy kis kenyeret csomagol be, vigye el nekik... Megkérdi tőle, nem tud-e Misóról. Elfordította a lábost, megkeverte a rántottét a tojásos kanállal. Lassan, csendesen, kinyitotta a tűzhely ajtaját, még három fát tett a tűzre, becsukta, Legyőzte Majerský iránti haragját. Istenem, nem dobhatom ki — embert nem l ehet kikergetni az éjszakába, mint a kutyát — ilyet csak a németek tettek, kikergették az embereket a házukból, falujukból, tűzbe hajszolták őket, a gyerekeket a lángok közé dobták ... Zita elment a tűzhely mellől, hogy kenyeret szeljen Majerskýnek. De hogyan fog enni? Az ágyban? Az ágy összegyűrődik. Amikor a kredenchez fordult, a gyerek sírva fakadt. Visszament a bölcsőhöz. A radotíni nagybirtokon Majerský első pillantásra megtetszett neki. Sudár, magas ember volt, keskeny arcú és derékban karcsú. Oj bricsesznadrág volt rajta, a lábán puha szárú csizma. Zita tekintete megakadt éles rajzú simára borotvált arcán, amely kékesfekete volt ott, ahol a borotva végigsimított rajta, hegyesre pödört fekete bajuszkáján és simára fésült fekete haján. Radotínban melegen köszöntött be a tavasz. Zita anyjával együtt főzött a munkásoknak, s egyszer vacsora után, amikor rajtuk kívül senki sem volt a konyhában, Majerský merészen megkérdezte: — Furkóné, mit szólna hozzá, ha elvenném a maga Zitáját? Elvenném magamnak, az asszonyomnak? Furkóné meglepetten nézett Majerskýra, két kezét csípőjére tette, és lassan mosolyogva fordult a pironkodó Zitához: — Ugyan már, gazda úr, minek mond ilyet? — kérdezte. — Mert szeretem Zitácskát, na, tetszik nekem és szeretem! — mondta Majerský oly határozottan és keményen, hogy Zita hagyta, hogy belekaroljon. Magához vonta, bal kezével megsimogatta göndör barna haját. — Ugyan már, gazda úr! — mondta kis idő múlva Zita és elhúzódott tőle. Három hétig örült Furkóné, örült Zita, és örült Majerský is, mert Furkóné mindig azt hajtogatta „szegény lánynak csak férfiember okozhat egy kis örömet!“, s ezért rábízta Zitát Majerskýre, s nem bánt semmit, azt sem, hogy valahányszor Zitát nem látta. Majerský is eltűnt. Csak három hét múlva — Zita még ma is emlékszik rá, hogy májusban volt, csütörtöki napon — Furkóné ráförmedt Zitára: — Azzal a gazdával többet ne lássalak! — Miért? Mi történt? — Mert nős! Valahol Temesányban felesége van és két gyereke! Zita elsápadt, aztán egyszerre nagyon elpirult. — Ki mondta, mama? — kérdezte. — Ki mondta? Azzal te ne törődj! Másnap Zita összeszedte bátorságát és Majerský szobájában megkérdezte: — Jozskó, igaz hogy feleséged és gyereked van? Nekünk is lesz — állapotos vagyok. Majerský nem szólt semmit, csak két napig kitért előle meg az anyja elöl. Sok munkás látta, hogy valami fő a fejében. Harmadnap benyitott a konyhába és ráförmedt Furkónérar — Furkóné, jobban kell főznie! Olyan az: étel, akár a moslék! — Miből főzzek? Nem adja ki, ami kellene! — Micsoda? Még hogy én nem adom ki? Lopnak maguk, Furkóné, elhordják, amit lehet! Cukrot, zsírt, szalonnát...! — No nézd csak! — eredt meg a nyelve Furkónénak. — Hát te mit csinálsz, gazda? Elsőnek te lopsz! Majerský két orcáján, karvalyorrán hosszú, vörös folt húzódott végig, mint mindig, ha dühbe gurult. — Na jól van, Furkóné, de ezért a szóért keservesen megfizet... A többit a bíróságon intézzük el! Mérgesen kiment a konyhából, s másnap beperelte Furkónét és Zitát.
