Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Dávid Teréz: Mocskos
sem törődött, helyesebben arra jellegzetesen kapart a hátsó lábával, és ezzel az óvóhelyet jelképesen saját érdekszférájává avatta. (Amint látjuk, már imperialista törekvései is voltak.) Ám terveiről elfelejtette értesíteni a lakókat, akik bőröndjeikkel, gyerekeikkel, takarókkal levonulva a pincébe, immár kész tényekkel találkoztak. — Aranka! Jézus Mária! Nézze, mit csinált Mocskos! — kiabáltak felháborodva, mire Aranka balsejtelmekkel eltelve abbahagyta a kolompolást az ócska vasdarabon. Bizony az óvóhelyen siralmas kép fogadta. Padokon, foteleken, székeken, padok alatt... papucsok, rongyok, cafatok, csontok, ócska kalapok gyűjteménye hevert. Közben odakint megszólaltak a légelhárítók. — Agyon kell ütni azt a kutyát! — mondta istenes Juliska, kongregációs szalaggal a nyakában és feszülettel a kezében. — Miért nem dobják a kazánba? — kérdezte kevésbé istenes Pisti, kinek nyomorék lába volt és pattanásos arca. Pisti orvosnak készült, és nem tudni, miért vélte a kazántüzet a leghumánusabb halálnemnek jogtalanul terjeszkedő fajkutyák számára. (Egyébként Pista a rögtönítélő bíráskodásban jogtalanul vett részt, miután csak vendégbejelentővel lakott az elsőemelet 2-ben.) — De hiszen nálunk a kazánban soha sincsen tűz — kacagott fel a szép Patakiné a harmadik emelet 6-ból. — Ez igaz — kapott a szón a lakók kórusa, és Mocskos után házmester Arankát ítélték el in contumáciam. Sem az egyik, sem a másik vádlott az ítélkezésnél nem volt jelen. Aranka ekkor már az utcán a feje felett zúgó „ezüst szivarokat“ figyelte, Mocskos pedig gondtalanul hancúrozott a többi budai „vad kutyával“. Egy éjszaka hívta fel magára Mocskos ismét a ház figyelmét, amikor kazán- házbeli vackán ült, és siratta a múltat. A pinceablakon bekandikált a Hold, és neki eszébe jutottak a régi szép idők, midőn az óvóhelyen terpeszkedő fotelek még magántulajdont képeztek a zsidó házmester lakásában, és ő nem vad kutya volt, hanem öleb. Reggelenként jó meleg napsugár ébresztette, és gazdája ágya végében édeseket nyújtózhatott, míg csak friss tejeskávé szagát nem érezte a levegőben. Ez volt a jel, hogy kezdődik a nap és az örömök végetnemérő sorozata. A reggeli sepregetés játék volt akkoriban. Vidám mókázás. Hajaj! Változott azóta az idők menete. Az ebédlőszekrény, amelyen régen szép virágos cukortartó állott, édes kockadarabokkal, ott porosodik a kapubejáró alatt. Ajtaját minap vágták fel aprófának. Az asztalfiókot, amelyből édes teasüteményeket halásztak elő, elvitte a szemetes. S a fotelek megfakult sávos selymét az óvóhelyen adták át az enyészetnek. Mocskos, ha ember lett volna, tán sírva fakad, de miután csak kutya volt, saját módján adott kifejezést bánatának; üvöltött tehát! Egyre üvöltötte fájdalmát a Hold felé ... — Gazda, hova lettél? Gazdácska hová?! Mi történt véled? Miért hagytál el? Hol vagy? Élsz-e még? Ha tudnád, belőlem mit csináltak?! Csavargót, bitangot... börtöntölteléket... A Fillér utcai lakóknak nem volt érzékük Mocskos siralmai iránt, éjszaka aludni akartak, összehívták ismét a vészbíróságot, és Arankát és Mocskost is megidézték... Nézze, Aranka ... — emelte a vádat Patakiné. — Nézze lelkem, ennek az állatnak itt semmi értelme. Csak piszkot csinál, szemetet és bajt. Maga meg pucolhat utána ... No, meg neki magának is kín az élete... Hiszen a bolhák majd felfalják. Undor nélkül ránézni sem lehet... Egy szó mint száz, a kutyát végül mégis csak ki kell irtani, és ehhez kérjük a maga jóváhagyását. Mocskos az ablak utcai párkányán lapult, és minden szót hallott. Fejét mellső lábára hajtotta, szomorú volt, majdnem olyan szomorú, mint Aranka... Patakiné folytatta: — Miután a kazánt egy kutya miatt nem lehet befűteni, helyesebb lesz, ha Mocskost agyonlövik. (Méregre is gondoltak, de azt a háború
