Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy költő szintézis kísérlete és lehetősége

kérdését, a kétely és bizalom közti őrlődés gyötrő problémáját Bábi két aspektusból veti fel. Politikailag azt kérdezi: annyi keserű csalódás s a legszebb eszmékkel való botor visszaélés után bízhatunk-e a jövőben, van-e biztos iránytűnk és perspektívánk? A filozó­fiai kérdés pedig így hangzik: bízhatunk-e egyáltalán az emberben, aki teremtő erejének és kaini alaptermészetének különböző törté­nelmi fokozatain áthaladva eljutott a legna­gyobb fokú elszemélytelenedéshez — elidege­nedéshez, s önön létének és jövőjének vak és hazárd veszélyeztetőjévé vált? A költő mindkét kérdésre meggyőző igennel felel, de a második kérdésre adott válasza teljesebb és költőibb is az elsőnél. A politikai kérdésre adott feleletből hiányoznak a leg­erősebb érvek, például a kommunista párt imponáló önkritikájából (a XX. és XXII. kong­resszusokból) levonható tanulságok. A kétely és bizalom éneké-ben a világimperializmust megtestesítő Amerika kritikája prózaian, a proletárdiktatúra apoteozise pedig fellengző­sen hat. Ebben a versben és a következő ciklusok nagy bölcseleti költeményeiben . is többször érezzük azt, hogy a költő a politikai és filozófiai fogalmakat és tételeket nem mindig tudja költészetté varázsolni, s így azok a költőileg egyébként erős alapanyagban olykor-olykor prózaként vagy frázisként hat­nak. Az a megállapítás, amelyet a kötetet értékelő Duba tett — „legjobb versei filozófia és költészet dialektikus egysége“ — tényleg csak megszorított mértékben: a legjobb ver­sekre és a többi vers legjobb részeire érvé­nyes. Az a folyamat — a konkrétumnak az általá­nosba, a konkrét politikai problémáknak a filozófiába való átívelése —, amelyet A bizalom éneke ciklus verseiben már észlelhettünk, a kötet további három, egymással szervesen összefüggő ciklusában (Hegytetőn, Tízezer év árnyékában, Sic itur ad astra) még erősödik, fokozódik, s szinte kozmikussá válik. Bábi ezekben az egységes vers-kompozíciókként, nagyszabású gondolati poémákként felfogható ciklusokban nemcsak a fentebb megfogalma­zott filozófiai bizalmi kérdést veti fel, de — ennek a kérdésnek az alátámasztásaként, megvilágításaként — kozmikus távlatokban végiggondolja az egész emberi, sőt természeti létet, és keresi az ember biológiai és szellemi útjának az értelmét. A Hegytetőn című ciklusban az életre való rácsodálkozás, a természet és fejlődés logikus titkain való elámulás költőien szép sorokat és mély gondolatokat, frappáns meglátásokat csal ki a filozofáló, a „célt vagy ősokot“ kereső költőből: Újul minden kis percben, pillanatban ereimben az élet . . . A fűvekkel, fákkal, anyafölddel friss nedveket cserélek. Izeket érzek, szaglok, hallok, a bőröm tapint, a szemem lát, átzúdul rajtam, átiramlik a világ. Dübörög, dörömböl, megveri vak, ferde homlokcsontomat, s benn, mint az álmos kisgyerek, csípáját törli már a gondolat. Épp, hogy felnyitja szemét a fény, eltátja kényes száját az Én. A Tízezer év árnyékában és a Sic itur ad astra című ciklusokban ezt a játékosan töp­rengő természetfilozófiát az emberiség útjá­nak, az emberi szellem fejlődésének komor vizsgálata váltja fel. Az ember teremtő ere'e a primitív bunkótól az atombombáig jutott el, s a fejlődésnek ezt az útját nemcsak az inkvizíció máglyái, a rabszolgák és jobbá­gyok keresztjei s tüzes trónjai, a fasizm gázkamrái és Hirosima romjai övezik, de sze­mélyi kultusz szörnyűségei is sötét árnyékot vetnek rá. Szörnyű útjelzők, ijesztő árnyékok ezek, de a költő szemei elől nem tudják eltakarni azt a tényt, amely az emberi tör­ténelem útját beragyogja. Ez a fény is az ember leikéből árad, s a költő hisz benne. Hisz annak ellenére, hogy korunkban elanya- giasodott világunkban az ember látszólag a legmesszebbre szakadt már önmagától; keze „a szuperszonikus, lökhajtásos gépekben“ el­helyezett „bombaoldó szerkezet fényes gomb­jain matat“; „vak koldusként“ tévelyeg az őt körülvevő, általa teremtett „ádáz és fellázadt dolgok között“. Ádáz dolgokkal megrakott, zsúfolt világban élek, mint csenevész bokor csak tengődik, mereng a lélek, hogy az erősebb fák fölébe nőttek s fojtogatják, gúnyolják balga törpeségét, nőni mégse hagyják. A költőnek az emberi értelem és igazság győzelmében való hitét a megtett tízezer év soha ki nem alvó fénye, fényes tanulsága táplálja: Mindennap meghalok, a harcot mégis mindennap újra kezdem, Bitók alatt porladnak bár csontjaim,

Next

/
Thumbnails
Contents