Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Balogh Edgár: Visszatekintő
élő hagyomány Balogh Edgár: Visszatekintő Az alábbiakban részleteket közlünk Balogh Edgár romániai magyar írópublicista a Sarló mozgalomról írott könyvéből. Olvasóink jelentős része előtt Balogh Edgár neve ismert. Az első köztársaság baloldali magyar értelmiségi mozgalmának vezető egyénisége volt. A Sarlóról írott munkája a csehszlovákiai magyarság múltjának progresszív és számunkra ma is tanulságos éveit eleveníti meg. Élő múlt, talán így jellemezhetünk a legjobban. Balogh Edgár jelenleg a kolozsvári egyetem tanára. írását s egyben személyét örömmel üdvözöljük lapunk hasábjain. Balogh Edgár múltban kifejtett munkája és jelenlegi ténykedése is egy becsületes kommunista arcát rajzolják elénk, aki töretlen hittel munkálja a népek közeledésének ügyét. Kovács Endre a sarlómozgalom magyar irodalmi vonatkozásairól írt értekezését (a Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből című 1962-es akadémiai kiadványban jelentek meg) a pozsonyi kongresszussal zárja, s azt mondja: „A Sarló történetének nyomon követésénél az 1931. évet ikövető szakaszt úgy kell tekinteni, mint a mozgalom gyors széthullásának idejét.“ Az állítás helytelen. 1931 őszétől 1933 nyaráig — több, mint másfél éven át — a párt oldalán mutatta fel legszebb mozgalmi teljesítményeit. Ez a csaknem két esztendő volt a sarlósok legtermékenyebb időszaka, még ha soraik meg is fogyatkoztak. Bekapcsolódásuk a pártéletbe, a proletárfront nemzeti forradalmi kiszélesítése, s mindaz a próba, amelyen edződtek, végső és helyes hozzájárulás volt a történelmi fővonal kialakulásához, s következményeiben még ma is termőképes hagyomány. Nem személyi esetlegességekre gondolok. Egyesek hamarább leváltak, mások később, akadtak óvatos visszavonulók, s csak kevesen tartottak ki végig töretlenül, ez azonban másodlagos jelentőségű. Együttesében ez a mozgalom fejlődéstörvényt prezentált, s éppen az a lényeges, hogy pártos végkifejletével vált emlékezetessé. A kibontakozás a cserkészetből a népi romantikáig, majd a tudományos szocializmusig csupán előjátéka volt annak a mozgalmi szakasznak, amely gyakorlatilag is igazolta ezt a kifejlődést. Mindenesetre: ütközőbe kerültünk. Egy régi, még a gazdasági válságot és a tömegek radi- kalizálódását megelőzően keletkezett, az ingadozó rétegek eligazítására kellőképpen fel nem készült balos-doktrinér garnitúra görbén nézett mozgalmunk nemzeti sajátosságaira, s tovább szajkózta egy „tiszta“ kommunizmus elvont propagandáját, ami megzavarta sorainkat, elrettentette a párttól jónéhány érzékenyebb emberünket, s nem egy kezdeményezésünket borította fel idő előtt. Másfelől észbekapott a polgárság, s belső ellentmondásai ellenére is közös magatartást alakított ki velünk szemben Budapesttől a kisebbségi részeken át Prágáig. A régi liberalizmus felszámolódott. Szent-Ivány helyett most már határozottan Jaross Andor került előtérbe, aki a Németországban hatalomra törő hitleriz- mus kisebbségi magyar megfelelőjére törekedett, s nemzeti szocialista jelszavakkal kezdte mozgatni, megszervezni az ifjúságot. Helytállás a szoritóban: ez lett a legfőbb próbánk. A párt egyes elemei felől ránk vicsorító dogmatizmussal szemben újra meg újra Leninre, a tömegekre és a tömegekkel egybeforrott munkásvezetőkre — Csehszlovákia Kommunista Pártjának legjobbjaira — támaszkodtunk, s Az Üt hasábjain ki is fejtettük idevágó nézeteinket, viszont ennél fontosabb, százszorta előbbrevaló volt, hogy a felkísértő fasiszta veszélynek emeljünk gátat. A két front közti különbség értékelésének ezt a mértékét nem mindenki fogta fel teljes egészében. Volt, aki a pártbeli hibák ellen hadakozva végül magával a párttal fordult szembe, s innen már csak egy lépés kellett a fasizmushoz való átcsuszamlásboz. Már 1932 legelején (Az Üt azévi első számában) feltűnő helyen tettük közzé a „Bal- oldaliság" — a kommunizmus gyermekbetegsége néhány következtetését a konkrét sajátosságok számbavételének szükségéről a
