Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Szemelvények a jugoszláv költészetből
szemelvények a jugoszláv költészetből Oscar Davičo A gyilkos táj fényképe Egy zöld levélke elrugaszkodott a zsenge szárról... Jobb lett volna talán, ha száz napig hagyjuk, hadd csüngjön még a pálmaág emlőjén. Jobb lett volna, ha kapcarongyok bűzében pólyásként ujját szopja még Az első lépésnél letört. Talán derűs láthatárra tágult szeme, talán épp megfordítva: Olthatatlan szomjúság, vágyak vihara kavarta fel. Emlékszem, a keze int, cserepes ajka belekiált a messzeségbe. Oly meghitt ismerőse volt a folyvást változó végtelenség, s a kéklő égbolt, akár az asszony. Ö félek, Elnyelte túl korán a mélység. Ősök és unokák sírnak utána most: lásd e hős szerelmesek búváröltönyében meggyűlt könnyeket. A bánat falait verdesik, a fájdalomból kelnek ki: ők a lázadás mord vadászai, az emberi, s nemcsak emberi képességek exotikus madarai. Vérükbe ők oltják a nyugtalanságot, a megbánást a bölcs tudásba, ők rögzítik fénykép gyanánt a múló pillanatot, s őrzik akár a konzervet a konzervdoboz, melynek villám és mennydörgés a nyitogatója, belőlük támad a nap, hogy a tenger ölébe vesse magát. A keretbe foglalt fény érzi, megmenekült a kivénült tigris karma közül. Elmúlt a veszély s elnyelte végül a csíkos matróz trikóba bújtatott cápa. Akár egy kurta kis pipát foga közé szorította. íme, elrugaszkodott. Egy ideig füst szálldosott felette még, leszakadt szegény a zsenge szánról. A szöglet mögött az idő is. Gyomra mélyén még egyszer felbukkant düledező szeme. Alattomos szirt vájta ki, buzgó, apró fogával fésülgette még az éretlen hullámot, mely önmaga láthatatlan remegésétől nehezült el végül. A szorosnál: látszólag minden elnyugodott. A tenger, a hajóhad is.
