Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Monoszlóy M. Dezső: A villamos alatt
Monoszlóy M. Dezső gf villamos-alatt Csak egy felvillanó fényt látott, nem a szemével, az agyával, a szájával, a torkával látta. Vörösbegye volt ennek a fénynek, mint a pulykataraj, s hófehér karmai, amelyek a nyelvét cibálták. Aztán úgy érezte, hogy a fogait nyomják kifelé, de nem a száján, a homlokán keresztül. Valójában azonban csak bújócs- kát játszott vele ez a fájdalom, hisz a lába szorult a villamos kerekei alá. Sokáig zölden csöngetett benne valami riadt hang, sziréna szólt és szavalókórus- ként hajoltak fölé az emberi fejek. Valaki a szólót mondta: Az orvos! Az orvos, az orvos, az orvos! Ez többször ismétlődött. A fejek össze-vissza borzolódtak, mint mikor bokrokba kapaszkodik a szél. Óvatosan hordágyra tették. Búzatáblát látott és vörös pipacsokat. Sok pipacsot, hosszú szárú pipacsokat, ezek kísérték egészen a mentőkocsiig. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a pipacsok eltűntek. Sárika nézett vele farkasszemet. Ki tudja, honnan került ide. Már húsz éve kereste. Talán a villamos előtt is feléje igyekezett, s most egyszerre itt van. Bent ül mellette a kocsiban. Mégis olyan idegen. Nagy kövér arca van, s a copfját is felkonytyozta, egészen az anyjára emlékeztet, az hordta így a haját. A húsz év előtti Sárika egész más volt. Most az autó nagyot zökkent. Éles fájdalom hasított a lágyékába és lejebb. A csengetés óta először gondolt arra, hogy van lába. Vagy talán nincs is. Ettől a gondolattól megrémült, szeretet volna a pokróc alá leselkedni, de nem tudta felemelni a fejét. A mentőkocsi ablaka előtt zöldkalapos rózsaszínű árny suhant, Sárikát látta, a húszév előttit. A kaszárnya rácsos kerítésén keresztül villant így az alakja. Olyan volt, mint egy impresszionista festmény. Nesztelen gazellaléptekkel futott a mentőkocsi mellett. — Állj! — akarta kiáltani, de csak fejébe hasított a kiáltás, hanggá nem változott. A kerekek forogtak tovább. A kaszárnya is tovább forgott. Sárika ellenkező irányba tovasuhant. Vagy mégse. Nem, hiszen ő akkor keresztül lendült a kerítésen, s utolérte Sárikát. — Sárika! — egyszerre időtlenné vált a kiáltása, belepte a húszévelőtti kifulladság patinája. De Sárika akkor sem állt meg. Bár az is lehet, hogy a villamos ment ellenkező irányban, a villamos, a mentőkocsi, a kaszárnya. És bent a cukrászdában már nem lehetett beszélni vele. Mindenki odafigyelt. — Kérem ne molesztáljon! — Hát nem ismersz meg Sárika? Hiszen egy egész nyarat töltöttünk együtt a Tulipánkertben. A Tulipánkertben... A Tulipánkertben... A Tulipánkertben ... ismételgette a mentőkocsi szirénája és teleszórta rohanó T betűkkel az utcát. Sárika tizennyolcévesen, vöröscopfokkal ott ült a tulipánok közt a kertben. Nicsak milyen kis lány még. A tulipánok meg olyanok, mint a pipacsok. Megfogják egymás kezét és végig mennek a mólón és utolsópár előre fuss, adj király katonát, maszatos kockáspapirra írt levél: Sokszor csókol hű szeretőd Sárika, Hű szeretőd Sárika. Hű szeretőd Sárika. Sokszor csókol, sokszor_ csókol... Egyszer sem csókolták meg egymást. Sem akkor, sem később, soha. Ügy látszik tizenháromévesen az életről nehéz határozni, az érzésekről talán. Aztán jön egy villamos, zöld csengetés. Kinyitják a mentőkocsi ajtaját. Jön a lift. A lift is csönget. Vagy inkább búg. Betolják a hordágyon. S megy felfelé a lift, s mintha a fejét ellenkező irányba nyomnák lefelé. Amikor Péterrel birkóztak, akkor is
