Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Veres Péter: Magam dolgairól
És elgondolom, hogy mennyi babona, tudákos okoskodás és igazi népi bölcsesség, de mennyi költői és más egyéb mű — dal, dallam, kép, szobor, fa- és cseréptárgy — született abból, hogy a szegény nép nem tudta, hogy mi a baja, mi okozza a nagy lelki nyugtalanságát. Én a józan realista is tapasztaltam sok egyebek mellett, a meteorológiai álomhatásokon túl, még azt is, hogy 1944 nyarán, a nagy angolszász bombázások idején, már pár órával előbb, tehát körülbelül, amikor berepültek Magyarországra, vagy talán már amikor elindultak errefelé, hogy nagy-nagy nyugtalanság fogott el, pedig a határban voltam és dolgoztam. Gyerekeim a tanúk rá, hogy mikor kapálás idején Debrecent bombázták, már előre valami sajátos idegesség jött rám, pedig a légiriadó nem hallatszott ki akkor a messze határba. De különösen világos volt ez egyszer kendervágás közben, amikor már kora délelőtt megkezdődött a nagy nyugtalanság rajtam és mondtam is nekik, hogy valami lesz még ma és kora délután meg is jelentek a Hortobágy felett az angolszász repülőrajok, rövidesen pedig jöttek Miskolc felől a németek is és kitört a légicsata. De tapasztaltam ilyesmit már korábban, a csendőrök jövetelének a megérzésében is. Babona? Nem. Hanem az érzékeny emberi idegzet érintkezése a távoli levegőben folyó történésekkel. Ugyanez a helyzet a földrengések és nagy természeti katasztrófák esetén. Az egyiptomi, babyloni és a többi mágusok nem voltak mind csalók és bolondok. Miért volna ez nagyobb csoda, mint a rádióhullámok és a kozmikus sugárzások? Visszatérve a valósághoz, drága élettársam, feleségem se tudja, hogy mi megy végbe bennem. Nem akarom vele terhelni, elég neki a maga baja. Szép csapat unokája, gyerekei, félfalura menő rokonsága: ez az ő szűkebb köre, de az éppen úgy az övé, mint az enyém az egész magyar nép és az egész emberiség. Néha el-elmondom ugyan neki, hagy ideges vagyok s hogy időváltozás lesz, az okozza, de hogy mi folyik le bennem, azt neki se mondom el. Jobb, ha elviselem magam. Eddig még mindent elbírtam magam, próbálom tovább is. A legnagyobb segítség nekivágni a határnak és nagyot, erőset gyalogolni, egészen a dögfáradásig. Ezt már otthon a falumban is próbálgattam. Ha kihozott a nyugtalanság, elindultam gyalog vagy kerékpáron a határba. Itt a hegyre vagy az erdőbe megyek. De valami könnyebbülést ez is ád, ha ide leírom. Ez is jobb, mint brómot szedni. És hogy ez csakugyan nem az én fixa-ideám, hanem valóság, bizonyság rá az a szinte mindennapi szólás-mondás: ...jaj, én nem tudom mi van velem, nem fog a hely ... Asszonyi problémák Szerelem, fegyelem = törvény Nagy írók nagy könyveit olvasgatom. És persze mindenütt a szerelem. A nagy, az erős, a szenvedélyes, a boldog vagy boldogtalan szerelem. Ez rendben is van, csakhogy ugyanakkor látom az embereket, a milliókat, akik nem képesek az ilyen hősi vagy nagy szerelmekre, akiknek csak élettárs, vagy éppen csak nemi partner kell. Mi legyen, mi lehet ezekkel? Könnyű azt mondani, hogy legyen mindenki erős és igazi boldog szerelmes, de ha nem tud ilyenné lenni. Nem telik tőle, vagy a párjától nem várhatja. Esetleg nincs is párja, nem is találhatja meg az „igazit“, mert ő nem olyan szeretetreméltó. Vagy pedig se szabadsága, se lehetősége, se ideje, se alkalma, hogy a nők ezrei közt kutassa a nekivaló társat, mert közben élnie, dolgoznia vagy szolgálnia kell. Egyáltalán mi legyen a jövendő társadalmában a helyes szerelmi és házassági magatartás ? Az utópisták javaslatai nem sokat érnek, mert nem mindig tudják, miről van szó. Nem ismerik eléggé az embereket, leginkább a nagyon szembeötlő társadalmi, vagy annak látszó bajokból indulnak ki — ami helyes, de nem elég, mert mögöttük számtalan egyéb probléma húzódik meg. Az emberek nagy
