Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Gál Sándor: Vers
Az ember, kezében az ütő alkalmatossággal ellenben nagyon hasonlít a géphez, mert szív-motorja egyre lendíti csontos kezét előre, emeli láthatatlan szíjakon magasba, hogy aztán a kutyára ejtse, s az erek csőrendszerén őrülten száguldozik a piros üzemanyag, a vér, amely sajnos nem fogy ki percek múlva, sem órák múlva, csak ha már mindennek vége, de melynek színe egyáltalán nem hasonlít a szökőkutat megvilágító piroshoz. A folyamat pantomimszerűen ismétlődik: fénylik az űrben csillagunk, a Föld, egy szekérderéknyi csillaggal együtt, folydogál rajta a világ legkisebb patakja, — senki sem tudja pontosan, merre van — és minden vágya, hogy egy pirinyóval nagyobba ömöljön, mialatt két lepke kering fölötte. A szökőkút pillanatonként látja be: az eget nem spricceli le soha, de ahogy meg van világítva így is igazán nagyon szép. A barna kutya vonít, mert megvadult gazdája képtelen kikapcsolni szív-motorját, az láthatatlan szíjakon emeli és emeli a kart, amely lesújt, s az erek csőrendszerén egyre áramlik a piros üzemanyag, a vér, amely sajnos nem fogy ki sem percek, sem órák múlva csak ha már mindennek vége. Egy pillanatra azért megállhat a szökőkút is, és némuljon el a patak, a lepke pedig libegjen oda, a kopott udvarra, és szálljon a barna kutya fölé. És mondja el mindenkinek, amit látott: hogy a kutya már nem vonít, hanem olyasmiféle tükröződik barna pofáján, hogy ő nem tehet róla, mert aki üti szabadidejében ezen kívül még puskát is csinál és világháborúra játszik Gál Sándor meteorok Agyam nem fogad be zsongó sötét kavarog fejem körül komor gondok meteorkövek bolyongnak rendszertelenül apró kvarc-kristályok a haj-erdő sűrűjébe csapódnak széthasadnak a gondolatok burkai felszabadulnak villanásnyi erők és suhannak mérhetetlen pályákon szaporodva az éjszaka növekvő sötétjében az egyedüllét örök komorságát vállalva egy lobbanás reményében mely talán ezer év múlva elérkezik.
