Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - Nógrádi Sándor: A szlovákok hősi felkelése idején

gyülekezett a szlovák partizánmozgalom vezérkara is. A helyzetet valameny- nyien világosan felismertük. Minden partizánalakulatnak be kell venni magát az erdőkbe és onnan támadni: rombolni a német katonai berendezéseket, pusztítani élő erőiket, és minden eszközzel előmozdítani a szovjet hadsereg győzelmét. Erről beszélgettünk régi barátommal, Jan Švermával, amikor kettesben gyalog felmentünk Staré Hory-ból a hegyekben még magasabban fekvő Tureckára.

A felkelés történelmi jelentőségű hőstette volt a szlovák népnek; sok veszteséget okozott a német fasiszta megszállóknak, és kitűnő tömeges partizánalakulatokat kovácsolt össze.

A helyzetet így ítéltem meg: a harc egyik szakasza lezárult, kezdődik egy másik, amelyben a partizánok legyőzhetetlenül erősek lesznek. Levertséget sehol és senkinél sem tapasztaltam. Mindenkit bizakodás töltött el, annál is inkább, mert a szovjet hadsereg előnyomulása egyre erőteljesebbé vált, mind magyar területen, mind Kelet-Szlovákiában.

Megkezdődött a rajtaütésszerű, gyors lefolyású harcmodor alkalmazása a német fasiszták ellen. Ez együttjárt a diverziókkal, a fasiszta hadsereg híradó és egyéb harci eszközeinek a rongálásával.

Az egyik felderítő csoportom már az első napon tűzharcba keveredett egy német elővéddel Donovali körzetében. Ekkor két emberemet elvágták a csoporttól. Velük csak a partizánharcok befejezése után találkoztam.

Egy éjszakai vonulás után, amelyet pihenésre többször megszakítottunk, az ezerkétszáz méter magas Kisela Voda hegycsúcsra értünk. A csúcson már Tió volt és körös-körül ősrégi fenyőerdő, hatalmas szálfákkal, amelyek tövében fenyőgallyakra heveredtünk le.

A hegyek lábánál fekvő községben már bent voltak a németek. Megneszelték, hogy a közelben vagyunk, és aknavetőkkel kísérelték meg csoportunk megsemmisítését. De körülbelül egy kilométerrel mellénk lőttek.

Szlovák-magyar testvériség

Déli irányban vonultunk, rendszerint éjjel. Időnként német gyűrűn kellett átvágni magunkat. Egyik komolyabb akadály az őszi esőzésektől megdagadt Varam volt. Az átkelést jól elő kellett készíteni. Felderítőim, akik között különösen dicséretre méltó munkát Papp G. Béla végzett, felvezettek hozzám — a Mostenice község felett emelkedő egyik hegyre — két parasztembert Lucatin községből. Ez a község a Garam északi partján fekszik. Elmondták, hogy a németek minden Garam-hidat erős készültséggel őriznek, az ő községük alatt levő hidat pedig szétrombolták. — Lucatin tele volt németekkel. Valamilyen hadtápalakulatuk lehetett ott, hosszú gépkocsioszloppal, amelynek a vége a szétrombolt hidig ért.

Megkérdeztem:

— Meg lehet javítani a hidat titokban, éjjel?

— Igen.

— Mikorra tudnak elkészülni vele?

— Holnap éjjelig.

— Nagyszerű, barátaim! Lássanak hozzá!

Felderítőim a közelben tartózkodtak, amíg egy hevenyészett hidat létrehoztak, nesztelenül odahordott hosszú gerendákból. így meggyőződtek róla, hogy a csoport valóban átkelhet. Ez meg is történt, a németek orra előtt, éjszaka. Az átkelést két golyószóróval biztosítottuk. Tömpe politikai biztos határozta meg az átkelés sorrendjét: felderítők, híradósok, parancsnok... utolsónak a politikai biztos és a golyószórósok.

A szlovák falvak lakosai jól tudták, hogy magyar partizánok vagyunk; megmondtuk nekik, és a sapkánkon levő nemzetiszínű kokárdákról is leolvashatták. Mégis mindenütt szívélyesen és félelem nélkül fogadtak bennünket, élelmeztek és minden szükséges intézkedést megtettek a csoport harcbiztosítása érdekében. Mindig megtudtam tőlük, hogy hozzávetőleg milyen erőkkel rendelkezik az ellenség a környéken.