Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Darvas József: Részeg eső

felszínre. Az emlékek kérdéseket szülnek, s ezek halaszthatatlanul választ követelnek. A leglényegesebb kérdések egyike, melyre a főhős választ keres: egy becsületes ember, egy nagytehetségű festő, hogyan jutott el odáig„ hogy felőrlődött benne a hit: „—Mondd, de őszintén! Te hiszel még? Ügy igazán, mint fiatal korunkban?!...“ — szegezi kérdéseit kortárs sógorának, a miniszternek, a veterán kommunistának.“ ... — Ezek az ő kérdései voltak... az utolsó találkozásunkon... És nem cinikus kérdések.. . Tudod, mire akarom én a választ megkeresni? Hogy egy igaz ember... egy nagy művész hogyan jutott el odáig, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel?... — Én azokban az összegezésnek egy olyan igényét érzem, ami nélkül egyszerre nehéz tovább élni..."

A Részeg eső hőseinek küzdelme két idődimenzióban folyik: a múltban és a jelenben. Az író a jelenben indít (1961), s a végpontján már exponált történetsorozatot visszapergeti, de úgy, hogy az oknyomozást a főhős belső drámájává teszi. A felidézett emlékek, események a magyar nép utolsó két évtizedének történelmi periódusait jelenítik meg, hívják perbe egy belső küzdelem eldöntésére. Hőseinek sorsa összefonódik az egész nép sorsával, önvizsgálódása a korszak nemzeti önismeretének tükrévé, a magyar szocialista forradalom kibontakozásának, válságának és magáratalá- lásának rajzává mélyül.

Darvas nem hallgat el semmit, nem szépít, kegyetlenül leplezi le az emberi esendőséget, gyávaságot. Kíméletlenül szarkasztikus képeket vetít egymás mellé: a főhős, a kommunista Szóláth Béla a röpcédulák rajzaival együtt kacsákat csempész Pestre; 1944. október 14- én a nyilas puccs napján a fejvesztett értelmiség tehetetlenül vitatkozik, a kispolgár a pesti utcákon mulatozik, ahelyett, hogy népmozgalmat szerveznének s fegyvert ragadnának. Gyávának, gerinctelennek ábrázolja a polgári értelmiséget, élesen bírálja antifasizmusuk gyengeségét, megalkuvásra hajló ingatag emberi magatartásukat. A vezetésre való képtelenségük, mely 1944-ben megmutatkozik, 1956- ban egyeseknél már nyílt áruláshoz vezet. „Ezzel a néppel akarsz te forradalmat csinálni?“ — kérdezi Balla Géza elkeseredetten, amikor öccse a deportált zsidó család istállójából elhajtja a tehenet. Tettét nem teheti jóvá azzal, ha visszahajtja, más az mint el se vinni — halljuk a regényben. A katonaszökevények kiszabadítása s a szórványos partizáncsatározások is csak az elszigetelt ellenállási kísérleteket szimbolizálják. Az antifasiszta erők összefogása ugyanis későn jött létre, és ekkor sem vált országos méretű népmozgalommá, s az azt eredményezte, hogy a fel- szabadulás a népi forradalmi egység helyett, szervezetlen, fejletlen öntudatú tömegeket talált.

Az Író a könyv lapjaira varázsolja a személyi kultusz, a törvénytorzítások idejének bűnösen bizalmatlan légkörét: „ ... Azokban az években, amikor a legtöbb letartóztatás történt, egy-egy fogadásra vagy gyűlésre, összejövetelre úgy ment el az ember, hogy a legelső pillantásával azt kereste: most ki hiányzik? De a riadt szétnézést mosolygás mögé rejtettük. Kérdezni nem illett. Nem illett? Pokoli szó. S a legpokolibb talán, hogy senki

nem is próbált kérdezni

...........tulajdonképpen

e

gészen érthetőnek, majdnem természetesnek tartottam volna; ha engem is letartóztatnak. Elfogadtam, s nem tiltakoztam volna. Bűnöm? Biztosan van...“. Felidézi a szükségtelen és értelmetlen áldozatokat, a passzivitást, a kérdezni nem merő kényelmességet, a politikai- és morális hazugságokat. Biztos kézzel tárja fel az egyéni sors és a társadalmi haladás ellentmondásainak tragikus mélységeit.

Darvas bátran szembené? a megtett másfélévtizedes úttal, vállalkozik a kor emberének magatartásbeli, morális és szemléleti válságának a tükrözésére; hősein keresztül kutatja az idősebb nemzedék tragédiájának s a fiatalabbak megtorpanásainak okait. Elemzi a koholt vádak alapján bebörtönzött kommunisták fájó, zaklató, máig kísértő kérdését. Meggyőződéssel állítja, hogy a legtöbb kommunista hitt a pártnak, olyannyira hitt, hogy hitt mások. sőt saját maga bűnösségében. Mi volt ennek az előidézője: „ A hit és lelkiismeret- furäalás

...........Hit a pártban, hogy nem követhet el igazságtalanságot. ... És lelkiisme- retfurdalás, hogy olyan keveset tettem a felszabadulásért... Ne gondold, hogy megha- sonlottam. A hitemet sem vesztettem el. Félreállok, mert gyengének bizonyultam. Csak azért hitethették el velem, hogy bűnös vagyok“ — mondja a Rajk-per idején bebörtönzött s 1954-ben rehabilitált kommunista. Csontos Gyula. A végső tanulság tehát ez: a fanatikus hit helyett, igaz, meggyőződéses hit kell, a lelkiismeretfurdalást csak az erkölcsi felelősség számolhatja fel, a tett, a szocializmus védelmében nyíltan kimondott objektív igazság szüntetheti meg. Sőt az is, hogy válságokon s kerülőkön át is a kommunisták igaza bizonyult helyesnek: érdemes volt küzdeni, hiszen utunk alapjában véve helyes, a történelem szentesíti.

A regény mondanivalója nem deklarációként, erőltetett bölcselkedésként jelentkezik, hanem a főszereplő, Szóláth Béla legbensőbb vívódás saként, s a szereplők sorsában szimbolizáló-